Gyerekek a pokoli toronyból

Ez nagyjából igaz is, ám mindegyikük esetében alapból a család kötelessége segíteni, támaszt, védelmet nyújtani. Ha van család. Holnap gyermeknap lesz. Van, aki szuper ajándékokra számíthat, de mit kap vajon az a pici lány, aki éjjel fél kettőkor sikoltozott az utcán, látva, hogy az édesapja veri az édesanyját ? Kollégám jut eszembe, aki szerint: - A gyerekekkel szépen kell beszélni, mert szép a lelkük. Igen, itt kezdődik. Óriási a szülők felelőssége. Mindenhova nagybetűkkel kellene kiírni, hogy senki se tévessze szem elől: Vigyázzatok a gyerekekre! Veszprémben, a volt VÁÉV-szállóból kialakított társasházban lakó családokban már csaknem negyven gyerek él. A helyet évek óta pokoli toronynak hívják a korábbi viszonyok miatt. Három éve a Magyar Máltai Szeretetszolgálat nyitott irodát és szerzett tulajdont a házban. Azóta sokat változott a helyzet: már nem hiányoznak a nyílászárók, a nyolcból négy emeleten újra van fűtés, rendszeres a folyosók takarítása, portaszolgálat működik. Most pedig nézzük a gyerekeket!

Az aprócska lakás konyharészében ülünk le Katalinnal, aki kiegyensúlyozottnak tűnő fiatal nő. Ketten vannak otthon a három gyerekből, a másodikos nagyfiú és az óvodába készülő pici. Réka a nagymamánál van. Három gyerek, három apa. Katalin mesél: Meghaltak a szüleim, intézetben nevelkedtem, akárcsak a testvéreim. Egyikükkel sem voltunk együtt soha. Amikor kikerültem az állami gondozás alól, a kapott pénzből vették nekem ezt a lakást. Elmentem dolgozni, összejöttem egy férfival, aki elhagyott, amikor három hónapos terhes voltam. Nem is tudtam, hogy babát várok, egy állami gondozott nem túl tájékozott, én legalábbis nem voltam az. Egyedül voltam itthon, elkezdtem vérezni, akkor hívtam a mentőket. Megszületett Gergő, farkastorokkal. Még a kórházban voltunk, amikor a tudtom nélkül elvitték Pestre, az első műtétre. Azóta már négy további műtéten van túl. Hazajöttünk, mindig egyedül, egyik etetés a másikba ért, hiszen szopni nem tudott, fecskendővel kellett táplálni. Lett egy élettársam, akivel nagyon szerettünk volna egy közös gyereket. Réka koraszülött lett. Május 10-én született, és 20-án meghalt az édesapja, aki áttétes rákos volt. Pánikbetegségem lett, el-elsötétült előttem a világ, néha attól féltem, hogy leejtem a kislányt.

Mellettünk ül az asztalnál a legkisebb, Dávid, aki tojásos nokedlit kanalaz, közben egy faragott kisvonatot tologat élvezettel. Katalin folytatja: Az ő édesapja a mostani párom, akivel együtt küzdünk. Időnként bűntudatot érzek, amiért itt kell élnünk, pedig nem tehetek róla, mint ahogyan arról sem, hogy én magam is rossz világba születtem. Nem láttam magam előtt jó példákat, de az élet sok mindenre megtanított. Segítettek a munkatársaim, a barátok, a családsegítő, a máltaiak. Van mit megköszönnöm a Jóistennek. Egy éve itt dolgozom a házban a máltaiaknál, közben pedig tanulok. Nem nélkülözünk, megtanultam beosztani. Én csak azokat sajnálom, akik olyan helyen vannak, ahol nincs munkahely. Mindent megpróbálok, hogy a gyerekeket a lehető legtovább támogatni tudjam. A taníttatásuktól nagyon félek, mert tudom, hogy költséges lesz. A gyerekeim különböző egyéniségek. Gergő okos, intelligens, rengeteg szeretet van benne. Réka pont olyan zárkózott, mint az édesapja volt. Elég kicsit csúnyán ránézni, és már el is sírja magát. Pár hónapja kezd kinyílni, megtörtént az a csoda is, hogy verset mondott az óvodában. Dávid autó- és focibolond. Kedves, közvetlen, imádja a pocakját. Míg anyukája rámosolyog, Dávid elkezd számolni, egyesével tizenkettőig. Nem téveszt. Hároméves, Katalin pedig harmincegy.

Ríger Szilvia a hatodikon szintén harmincegy éves. A házban a legnagyobb méretű garzon 34 négyzetméteres, egy ilyenben lakik nyolc gyerekkel. Egyedül neveli őket.

- Életveszélyessé nyilvánították a házat, amiben laktunk, azért költöztünk ide. Ugyanakkor kapott börtönbüntetést a párom olyasmiért, amit szerintem nem is követett el. Itt élünk. Ezen a szinten nincs fűtés, télen a negyvenezer forintot is eléri a villanyszámla, minden villannyal működik.

Szilvia a legkisebb gyerekkel, Krisztoferrel a ház előtt<br> Fotó: Nagy Lajos

- Százharmincezer forint az, amit havonta be kell osztanom. Napi három-négyezer forint megy el élelmiszerre, két-három naponta pelenkát kell venni, mosószert, villanyszámlát fizetni, buszbérlet húszezerért, mert a négy nagyobb gyerek iskolába jár, a három kisebb óvodába. Én a legkisebbel, a 11 hónapos Krisztoferrel vagyok itthon gyesen. A gyes alatt elvégeztem egy parkgondozó tanfolyamot, majd szeretnék hat órában elhelyezkedni, nagyon kevés a jövedelmünk. Kapunk ugyan segítséget a családsegítőtől, a máltaiaktól, de igen nehéz az életünk. Amit leginkább szeretnék, az egy nagyobb lakás, legalább kétszobás, akkor is, ha albérlet, akkor is, ha nem Veszprémben van, hanem valahol a közelben. Szeretnék dolgozni, és amit lehet, megadni a gyerekeknek. Itt még azt is meg kell szervezni, hogy elmenjünk egy játszótérre, a ház elé felügyelet nélkül nem engedhetem ki őket, bár a nyárra talán itt is lesz játszótér. Virágokat, bokrokat már ültettünk közösen. Szeretném nekik biztosítani azt, amit a többi gyerek is megkap.

El nem tudom képzelni, egy ilyen parányi helyen kilenc ember hogyan eszik, fürdik, alszik... Azt sem tudom, Szilvia hogyan tud ilyen nyugodt maradni, bár azt mondja, nem mindig az. Kitti 13, Balázs 11, Kristóf 9, Szinti 7, Attila öt és fél, Bia 4, Klaudia két és fél éves, Krisztofer 11 hónapos. Úgy láttam, a legfontosabb megvan, hiszen szeretet köti össze a családot, de hogy a többit hogyan oldják meg? El nem tudom képzelni.