Versekkel az időtlen időben

A 65. születésnapját ünneplő, 25 év alatt tizedik kötetét megjelentető szerzőt Sárköziné Sárovits Hajnalka, a könyvtár vezetője köszöntötte, a beszélgetőtárs pedig dr. Praznovszky Mihály irodalomtörténész volt.

A hármas évforduló kapcsán természetesen szó esett a költői indulásról, így az éppen negyedszázada megjelent első kötetről is, amiben Gaál versei Kellei György novelláival együtt szerepeltek. Akkor a könyvről a későbbi Kossuth-díjas költő, Fodor András írt kritikát, méltatást a Népszabadságban. Indulásnak nem volt rossz – fogalmazott Praznovszky Mihály.

A múltidézés mellett a beszélgetés igazi témája a szerző gondolkodása, világlátása és maga a versírás volt.

– Nekem az a véleményem a létezésről, hogy az életünk, létezésünk minősége rajtunk múlik. Tudom, ezzel abszolút szembe megyek a mai felfogással, mert manapság mindenki a környezetét hibáztatja, és közben azt mondja, hogy pocsék az élete. Szerintem ez tévút, zsákutca. Én hosszú-hosszú töprengés, rengeteg olvasmány alapján arra jutottam, hogy kezünkben van a sorsunk. Az életem minősége nem a környezetem múlik, hanem azon, hogy én hogyan viszonyu- lok a környezetemhez – vallott magáról Gaál Antal. Kis filozófiai kitérőt is tehettünk, amiből kiderült, hogy szerinte az idő valójában nem létezik, csak egy szubjektív jelenség, amit az emberek vetítenek ki önmagukból, és segítségével önálló létezést tulajdonítanak maguknak.

Gaál Antal néhány verset is felolvasott (Fotó: Győrffy Árpád)

– Az ember az örökkévaló fogalmának a megalkotásával maga is megcáfolta az idő létezését, mert ezzel azt mondja, hogy valaminek nincs kezdete és nincs vége. Ha az örökkévaló van, akkor semmi nincs, mert valahol mindig elkezdődik és befejeződik valami – magyarázta többek között álláspontját, de közben maga is belátta, hogy ez így túl bonyolult lesz olyanokkal, akik hozzá hasonlóan nem mélyültek el a kérdésben. Így maradt az egyszerű kinyilatkoztatás: – Csak a most van, mindig az a pillanat, amit most megélünk – fogalmazta meg röviden az időhöz való viszonyát. Verseiben is ott van ez a kérdés, ahogy Praznovszky Mihály is próbálta illusztrálni az egyikkel. De mint Gaál reagálásából kitűnt, versben legalább olyan nehéz lehet az ilyen ügyek tisztázása, mint a laikus hallgatóság előtt.

– Amikor én elmondom azt, amit szeretnék, akkor kénytelen vagyok azt a nyelvet használni, amit mindnyájan beszélünk, hiszen a környezetemben ezeket a szavakat értik meg. Az időről és sok más fogalomról valójában ezen a nyelven nem lehet beszélni, mert a nyelvünk mára teljesen leszűkült az anyagi világra: ez egy asztal, egy papír, egy könyv, ilyen dolgok kifejezésére alkalmas. Persze én próbálom valahogy ezeket is a verseimbe belevinni, de a lényeg valahol a szavak mögött van. Valaki vagy tud reagálni ezekre, vagy nem, ez nem egy könnyű dolog – fogalmazott a szerző, majd néhány versének felolvasásával lehetőséget kínált a hallgatóknak, hogy eljussanak a szavak mögé, példaként az Ugyanúgy című verset idézzük: A mester azt mondta: játszd el újra! / Aztán még egyszer, újra és új-ra. / A fiú félelme és elfo-gódottsága / lassan feloldódott az ismerős, / mégis új dallam bűvöletében. / A mester csöndes sóhajjal kísérte a / fiú játékát, alig érint- ve / az elefántcsont-billentyűket. / A fiú közben száz- éves lett. / Mégsem változott semmi.