Vidéki hitélet krisztustövisekkel

Alig hisszük, hogy a nyugalom csak látszat, a felszín alatt forrnak az indulatok. Minden akkor kezdődött, amikor tavaly új plébános érkezett a faluba. Az egyházközségi képviselő-testület tagjai és az atya közötti ellenségeskedés odáig fajult, hogy a veszprémi egyházmegye vezetője májusban kénytelen volt feloszlatni a testületet, amit a hívők egy csoportja sérelmesnek vélt és a nyilvánossághoz fordult.

A leváltott testület elnöke (akinek édesapja is egyházi képviselő volt), szenvedélyesen magyarázza, ők minden munkát elvégeztek a templom körül, a takarítástól a karbantartásig, a pénzügyeket is sikeresen kezelték, s az egyházi ügyek körüli döntéshozatal is rájuk hárult. Mert „míg a papok általában jönnek-mennek, a testület marad és dolgozik”. Sokáig volt üres a plébánia, nem volt helyben lakó pap, s az érsek atya állítólag annak idején azt mondta, a falué, a hívőké a plébánia, gondoskodjanak róla a legjobb lelkiismeretük szerint. És ők, úgymond, ehhez tartották magukat. Egy esztendeje megérkezett a fiatal plébános, akit úgymond nagy szeretettel fogadtak, de azóta minden megváltozott – magyarázzák kis csoportba verődve a volt képviselők.

A képviselő, aki vagy 60 esztendeig szolgálta az egyházat, tíz évig volt az egyházközségi testület elnöke, ebben a tisztségben a fia követte, elpanaszolja, hogy minden tisztségétől megfosztották.

– Én voltam a templom mindenese. Nyolc-tíz papot kiszolgáltam, most meg még azzal is meggyanúsítottak, hogy hozzányúltam a perselypénzhez – mondja reszketeg hangon. A többiek bólogatnak, megerősítik, hogy a plébános kiszorította őket az egyházi munkából, nem fogadta el a segítségüket, pletykák kezdtek körözni a faluban. A könyvelővel kezdődött, a fiatal plébános úgy vélte, „külsős” szakemberre van szüksége, míg a testületi tagok szerint senki sem volt jobb az ő könyvelőjüknél. A segítőkész társaság többször próbált szót érteni az atyával, de ma az a véleményük, hogy az atya nem igazán örült nekik. Az volt az érzésük, hogy át kívánja venni a plébánia gazdasági irányítását, ezért felvilágosították – magyarázza a kis csapat szóvivője –, hogy akkor neki kell majd gondoskodni a tüzelőről, a rezsiről, meg minden egyébről.

Ezután kezdődik a kis falusi krimi: a volt testületi elnök elmondja, a plébános egy képviselő hölggyel együtt „előre kitervelt módon betört”, majd a kazánházon keresztül behatolt a könyvelőhöz, és elébe tették a felmondásáról szóló papírt. Némi hangoskodás mellett. Ekkor az egyházközségi testület jónak látta megvitatni a helyzetet, jelen volt a kerületi esperes is, majd a testületi tagok kitálaltak, az esperes pedig „meg volt döbbenve”. Miközben a pletykák dagadoztak a faluban, a testületi tagok panaszáradatukkal körbejárták az egyházi vezetőket, végül levelet is írtak az egyházmegye vezetőjének, amelyben az atyát azzal vádolják, „lepaktált a gazdagokkal”, szerintük a plébánia pénzügyeire nincs senkinek rálátása, s azt vizionálták, nemsokára üres lesz a templomuk.

A templomajtó rácsáról önhatalmúlag leszerelt perselyből is vita támadt. Most kosárba gyűjtenek (Fotó: Penovác Károly)

Az ellenérdekelt felek egymásra kezdtek mutogatni. Az egyháztestületi tagokat azzal vádolják, hogy el akarják üldözni a papot „mert minden papot elüldöznek”. A falubeliek szerint tíz év alatt öt pap hagyta el a plébániát, mert az egyházközségi képviselő-testülettel nem tudtak szót érteni. Hogy mi az igazság, nem derült ki, mert a plébános felsőbb utasításra nem nyilatkozhatott.

Súlyos sértésként könyvelték el a volt képviselők, hogy a plébános „lepaktált a faluban élő pénzemberekkel” és a barátaira bízta az úrnapi körmeneti előkészületeket, akik a sátorbejáratot zöld növényzet helyett óriási tövistüskékkel fűzték be, amiben „szándékosságot” véltek felfedezni, szóvá is tették a plébánosnak és baleseti jegyzőkönyvet követeltek. A mise után pedig a plébános „az oltárnál” jelentette be, hogy feloszlatja az egyházközségi képviselő-testületet. Szerintük ekkor megdermedt a levegő, a záróéneket sem tudták elénekelni a hívők. „Pedig az elmúlt negyven évben nem lapátolt más havat a plébánia előtt, mint az én családom” – indokolta meg elkeseredését a volt testületi elnök, Panaszkodtak az esperesnek, az apátnak, az érseknek, aki azt mondta, „nagy itt a baj”, és állítólag a beosztottjára gondolt.

Az érseki levél megérkezett, az egyházmegye vezetője egy tollvonással kiiktatta a renitenseket és megalakult az új testület. („Ok és indoklás nélkül tette, ami nincs összhangban az egyházi szabályzattal” – vélik a sértettek.) Ezután sem lett nyugalom a faluban, a régi testület tagjai aláírásokat gyűjtöttek az atya ellen, majd egy másik csoport vagy 400 aláírást gyűjtött össze a plébános mellett. Az aláírási íven, amelyet az elégedetlen hívők szerkesztettek, s főtisztelendő érsek atyának címeztek, a többi között a következő áll: „Keresztény közösségünk megdöbbenéssel felháborodva fogadta és csalódását fejezte ki a főpásztor döntése miatt.” Majd közlik, hogy az atya támogatóit ismerve tudják, „hogy templomunk és plébániánk nem jó kezekbe fog kerülni”. És sajnálják, hogy érsek atya döntésével még nagyobb békétlenséget okozott. Elmondták, fogyóban a hívek száma, mások szerint éppen ellenkezőleg. A békétlenség pedig önmagát generálja: a plébános feljelentést tett a volt egyházközségi képviselő-testületi elnök ellen rongálás miatt, mert a templomajtó rácsáról önhatalmúlag leszerelte az odaerősített perselyt. Ezt miért tette? Azért, mondja határozottan, „mert nem volt jó helyen”.

A polgármester asszony nem igazán örült az újságírói érdeklődésnek. Szerinte ki kell beszélni a dolgokat, megvitatni, úgy véli, az ügyet az egyházközösségen belül kell orvosolni. Összehívni a hívőket, vagy akár falugyűlést tartani. Az önkormányzatnak nincs hatásköre, ez az egyház ügye. Nyugalomra és összefogásra van szükség, úgy érzi, közel sincs annyira rossz hangulat a faluban, mint ahogyan az nekünk tűnik.

Nem külső fórumon

Dr. Márfi Gyula érsek hozzászólása a fenti riporthoz: Hogy egy katolikus lelkipásztor milyen képviselő-testülettel tud együttműködni, azt neki kell elsősorban eldöntenie. A protestáns egyházakban ez fordítva is működik: a közösség választja meg lelkipásztorát, akit le is válthat. A katolikus egyházban ez nem így van. Az a kitétel, hogy „a papok jönnek-mennek, a testület marad és dolgozik”, kissé túlértékeli az egyházközségi képviselő-testület szerepét. Én Szombathelyen 17 éven át dolgoztam 3 püspök mellett, de sosem jutott eszembe, hogy kioktassam őket miheztartás tekintetében. Az alázat hiánya lerontja a szolgálat értékét. A feloszlatott képviselő-testület korábbi érdemeit nem vitatja senki. Előttem sem a plébános úr, sem az új testület tagjai nem gyanúsították az elküldött templomatyát, mint ahogy magam is biztos vagyok az ő tisztességében. Azt viszont hallottam, hogy most több a perselypénz, mint korábban, azzal a magyarázattal, hogy most többen járnak a templomba, mint régebben.

A korábbi könyvelő 2005 és 2013 közt végezte munkáját lelkiismeretesen és szakmailag is jól. Ezért – plébános úrral egyetértésben – én kértem őt, hogy tisztségét az új felállásban is töltse be. Ő azonban ezt 2013. június 13-án kelt (udvarias hangú) levelében elutasította.

Végül szeretném kifejezni azt a véleményemet – egyetértve a polgármester asszonnyal –, hogy egy egyházközség belügyeit nem külső fórumok előtt kell tisztázni. Egy plébános akárhány perselyt szereltet fel a templomban, azt egyetlen hívőnek sincs joga engedély nélkül leszerelnie. Mégsem értek egyet azzal, hogy ilyen cselekedetért őt feljelentsék. (A plébános úrral meg is állapodtunk abban, hogy a korábbi képviselő-testületi elnök elleni feljelentést visszavonják.) A Napló iránti tiszteletem fenntar-tása mellett is úgy vélem, hogy egy egyházközség belső problémáinak egy hasonló újságban való megjelentetése nem vall egyházias lelkületre. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy én azokra sem haragszom, akik ilyent tesznek. Tettükkel nem értek egyet, de őket is tisztelem és szeretem.