Nem vagyok megszállott

Azt mondta, húsz percet tud szánni a beszélgetésre, mert még "fejben dolgoznia kell a Nádler-képekkel", aztán levette szalmakalapját, és egy óra múlva úgy szóltak neki, ideje lenne megnyitni a kiállítást. Kihasználtuk, hogy eljött a Vaszary-villában rendezett Nádler István-tárlatra, és a helyi lehetőségekről kérdeztük, persze az európai kitekintés ezúttal sem maradhatott el. Közvetlen volt, szellemes és meggyőző.
 
- Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria címzetes főigazgatója a Vaszary-villa megnyitóján azt mondta, az új galériához fogható kulturális intézmény az elmúlt évtizedben nem létesült Magyarországon. Ez már önmagában is érdekes, azzal meg még inkább, hogy közben a politikusok nem győzik hangsúlyozni: a kultúra hosszú távon milyen jó befektetés.
 
- Általában a politikusok nagy többsége a kultúra fogalma alatt rengeteg olyan dolgot ért, a borkóstolóktól a lovas versenyeken át az amatőr művészeti találkozókig, amik nem tartoznak az úgynevezett magas kultúrához, hanem a szórakoztató ipar egyfajta változatai. Összeurópai viszonylatban nézve ezt furcsa és sajnálatos jelenségnek tartom egy olyan országban, amely fantasztikus 20. századi kultúrával rendelkezik. Van egy potenciális kulturális örökségünk és egy modern, kortárs kultúránk, ami visszamenőleg öt generációra számíthat. Ennek ellenére a hazai kultúrpolitika nem koncentrál arra, hogy a kulturális büdzséből és a valóban sokat hangoztatott kultúra iránti elkötelezettségből jelentős kulturális intézményeket hozzanak létre. Európában nincs erre általános modell, de ahol érvényesül egyfajta állami kultúrpolitika, ott azért jelentős közpénzt fordítanak annak támogatására.

- Milyen esélyt lát arra, hogy egy kisvárosban, ahol sem helyben, sem a térségben nincs semmiféle hagyománya a képzőművészeti magas kultúrának, működőképes kortárs, nemzetközileg is jegyzett képtár legyen?
 
- Keszthely mellett Balatonfüred az egyetlen kulturális és történeti város a Balaton partján, ahol jelentős modern hagyományok vannak. Jókai, Tagore vagy az éppen kiállított Vaszary jelenléte nagyon fontos, és az is lényeges, hogy itt nemzetközileg ismert művészek fordultak meg. Füred predesztinált lehet arra, hogy egy valódi kulturális programot képviseljen. Három év alatt meg lehet ezt csinálni. Semmiképpen nem szabad a kiállításoknak üdülőprogrammá válni, arra építeni, hogy majd a balatoni fürdőzés után a turisták bejönnek a Vaszary-villába kiállítást nézni. Ez nagy veszély. Nem lehet a művészet a szórakoztatóipar része. Füred ereje most az újdonságban van, ezt gyorsan ki kell használni. A hátrányokat meg kell fordítani: ez lehet az első kisváros, ahol üdülőkörzetben magas szintű modern művészetet képviselnek.
 
- Úgy tartják, minden jó galériának ki kell nevelnie a maga közönségét, ez azonban általában konfliktusokkal jár.
 
- Ez nagyon fontos misszió, ami csak akkor sikerülhet, ha ez a közönség nem kizárólag a helyi érdekeltségű publikumból áll. Paradoxonnak hangzik, de nagyon is reális: egy olyan környezetben, ahol nincs hagyománya egy ilyen típusú intézménynek, nyitni kell országosan és nemzetközileg. Nem szabad kicsinyesnek lenni. Az első pillanattól kezdve nemzetközi művészeket kell meghívni, nemzetközi találkozókat, koncerteket szervezni. Ehhez bátorság kell, de ez a realitás. A mai kultúra, bárhol is legyen, nemzetközi kultúra. Mindegy, hogy egy kisvárosban vagy Londonban van jelen, legfeljebb csak a tálalása más, a művészet mindenhol ugyanaz.
 
- De mégsem tehet úgy egy Balaton-parti kisváros galériája, mintha Párizsban lenne. Vagy mégis?
 
- Nem tehet úgy, mintha Párizsban lenne, de az biztos, az alkotás mindenütt, a legkisebb faluban is ugyanaz. A művészet lényegét, entitását nem lehet megosztani, lefokozni. Nem szabad leszállni a bemutatott értékek szintjén valamiféle képzelt helyi nívóra, annál is inkább, mert jelenleg nem is tudjuk, milyen a füredi nívó. Nagy művészeket is el lehet hívni ide, csak világosan el kell mondani: mit mutatunk be és miért fontos ez.
 
- Ha önön múlna, kiket hívna ide kiállítani?
 
- Nem akarok neveket mondani. Lenne egy listám, nagy, nemzetközi művészekkel, de a lényeg: érvényes, univerzális műalkotásokat kell bemutatni. Nem vagyok sem romantikus, sem misszionárius, sem megszállott, de az biztos, hinni kell a művészet erejében. Mindig problémás volt meghatározni, mi a művészet és ezen belül mi a modern. Vaszary János bizonyos értelemben ugyanolyan modern, mint Nádler István, esetleg könnyebben érthető. Sokáig a modern művészet a valóságos élettel szembehelyezkedett, mára a művészet elfáradt az utópiáktól. Sokkal inkább a hétköznapi élethez fűz hozzá kis megfigyeléseket, kommentárokat. A részletekre figyel, mozaikszerű valóságtörmelékekből áll össze a kortárs művészet realitása. Ugyanakkor mindig az egyéni hitelesség dönti el, mi jó és mi nem. Itt jól kezdtek. Igen, Nádlerrel kell nyitni, ő a hazai kortárs művészet egyik jelentős és fontos alkotója, az elmúlt tíz év képeiből jó érzékkel összeállított tárlata nyílt itt. Aztán menni kell tovább.
 
- Azt nyilatkozta, hogy bár ismer több olyan magyar képzőművészt, aki tehetségénél fogva akár európai hírű alkotó lehetne, de soha nem fogják ezt elérni, mert a mentalitásuk alkalmatlan erre, irracionális dolgokat várnak el. Kifejtené ezt bővebben? 
 
- Mély meggyőződésem, hogy Európában gazdaságpolitikailag és kulturálisan egymástól jól elkülöníthető történelmi régiók alakultak ki, amelyekben a modernizáció és a hozzá kapcsolódó összes probléma különböző modelleket teremtett. A 19. század közepétől a romantikából eredően kialakult a művészeknek egyfajta küldetéstudata, de míg a nyugat-európai társadalomban a rousseau-i elképzelés létrehoz egy modern polgári, demokratikus társadalmat, megvalósulnak az ideák, addig ezt a szerepet a közép-európai országokban a művész, az entellektüel veszi át. Ráadásul a politika egy misztifikált, a mindent megoldó állam szerepében tetszeleg. Így aztán sem a politika, sem a művész nem tudja megoldani a problémákat. Míg Nyugaton a politika többé-kevésbé arra koncentrál, ami a kompetenciája, pragmatikus megoldásokkal operál, addig nálunk sajnos a politika is álmodozik és ideologizál. Itt az álmokat komolyan veszik, néha megbüntetik, néha pedig felmagasztalják. Magyarországon a művésznek van egy elvárása: ő képviseli a nagy eszméket és utópiákat, tehát őt komolyan kell venni, el kell ismerni, támogatni. Neki jár a műterem, a kiállítás, a Kossuth-díj. Nincs ilyen, nem jár senkinek semmi! Nincs a világban olyan morális kötelezettség, ami ezt alátámasztaná. Ráadásul az állandó sértettségi állapot kontraproduktív.
 
- A tehetségtől és ambíciótól független korlátozott lehetőségek, az egzisztenciális problémák nyilván hozzájárulnak ehhez. Ráadásul nemhogy Budapestre, de Prágába, Bécsbe is csak alkalmanként látogatnak el a mindenható művészettörténészek. Innen a sértettség?
 
- Igen, érzelmileg érthető ez az alapállás, de ennek a gondolkodásnak a logikájával nem szabad azonosulni. A világ berendezkedése olyan, és ezen még egyetlen korban sem tudtak változtatni, hogy vannak centrumok és perifériák. Sokkal több periféria van, mint centrum. Európában a második világháború utáni korszakban gazdasági okok, öröklött vagy éppen új történelmi elemek miatt egyértelműen Párizs, London, Berlin, Milánó, valamint Torino a centrum. Prágába nem azért nem megy el a nyugati művészettörténész, mert arrogáns vagy lenéző lenne, hanem azért, mert a centrumra koncentrál. Ha el is megy Prágába és rátalál egy nagy művészre, azt átemeli a centrumba, mert profitálni szeretne belőle. Nem elég, hogy a nagy művészt a szakember észrevegye, közönséget is kell hozzá találni, ami a centrumban könnyebb. Van egy másik lehetőség, a nagy művészt ott hagyja Prágában, szerintem ez a szörnyűbb helyzet, mert akkor az alkotó egész életére egy kuriózum lesz, és kis túlzással ketrecbe zárva mutogatják: íme, van cseh művészet is! Bizonyos történelmileg kialakult alaphelyzeteket nem tudunk megváltoztatni. Egyetlen megoldás van: a periféria terhét viselnie kell a művésznek és dupla energiával dolgozni, és így betörni a centrumba. Birkás Ákosnak például mindez sikerült, van bécsi és párizsi galériája, miközben itthon él.
 
- Húsz éve él és dolgozik külföldön, a perifériáról beköltözött a centrumba. Visszajönne Magyarországra?
 
- Ha nem kerültem volna Bécsbe, olyan büdzsével, ami még ma is elképzelhetetlen lenne itthon, akkor nem tudtam volna létrehozni a művészeti programjaimat és terveimet, mint például a közép-európai kortárs művészet integrációját, erkölcsi és esztétikai elismerését a nyugat-európai kontextusban. Itt Franciaországban egy másik dimenzióban vagyok, intézményi, financiális és mentális szempontból egyaránt. De ez a dimenzió Magyarországon, sőt egyelőre egyetlen közép-kelet-európai országban sem lehetséges. Egyelőre maradok.

Hegyi Lóránd 1954-ben született Budapesten. Művészettörténet-esztétika szakon szerez diplomát. Kassák- és Munkácsy-díjas, a francia irodalom és művészet rendjének lovagja.

Megkapta az olasz és a spanyol kultúra szolgálatának érdemrendjét, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, a francia Becsületrendet.

1990-2000 között a bécsi Modern Művészetek Múzeumának igazgatója, ahol létrehozza Közép-Európa legnagyobb kortárs művészeti gyűjteményét. 2002 és 2006 között Nápolyban a Palazzo Arte Napolit vezeti.

2003 óta a franciaországi Saint Etienne-i Művészeti Múzeum vezetője.