A meglékelt diktatúra - Száll a kakukk fészkére

A hatalmas termetű, süketnéma indián, Bromden sűrű és tömény regénybeli monológja élt bennem egy ideig az előadás elején, amelyben elmeséli az elmegyógyintézet mindennapjait, Ratched főnővér terrorját és szerencsétlen társai sorsát, meg persze a diliházba becsöppent ír vagány, McMurphy végzetét. 

De később már csak az élő Bromdenre figyeltem. Alakítója, Bujtor István szinte végig jelen volt a színen, egy széken ült, csendben, mozdulatlanul mesélt , és tekintetében hibbantságán, féleszűségén túl ott tükröződött indián mivoltának összes jellegzetessége, a széthullás, az elveszettség, az űzöttség, a hajdanvolt szabadság és a mostani rabság minden következménye. 

Bromden fájdalmas, kesernyés mosolyában betegsége ellenére ösztönös bölcsesség bujkál, így emelkedik felül mindenkin, így nyeri vissza szabadságát. Megjátszott süketnémaságában az ősi föld természetes ravaszsága, védekezése rejtőzik. 

Bujtor lehengerlő a szerepben, s mint rendező, ugyanerre predesztinálja kollégáit is, még azokat is, akik csak ott vannak a színpadon mint élő kellékei, roncsai ennek a kegyetlen, könyörtelen intézeti gépezetnek. 

Ratched főnővér hiába mosolyog, hiába kedveskedik betegeivel, hiába teremti meg a rendet jóságos, gondviselő anyaként, cselekedetei, utasításai csak látszatra szolgálják a lakók érdekeit, közös gyógyítását; valójában önkényuralom, hatalmaskodás bontakozik ki előttünk, a főnővér bedarál mindenkit, ez alól Spivey doktor sem kivétel, nincs szava, csak amolyan másodhegedűs osztályorvos. 

Benczédi Sándor ezt a magatartást finom árnyalatokkal valósítja meg. 

A csengőszóra naponta összehívott gyűlések kaszárnyai raportokra emlékeztetnek, de ha az elképzelt áthallásokat is belekalkulálom a produkcióba, akkor diktatórikus, kézi vezérlésű politikai gyűlések és ülések jutnak eszembe mint párhuzamos hasonlatok és példák. 

Csarnóy Zsuzsanna (Ratched főnővér) eleinte nyájasan, rezzenéstelen arccal, álarccal viszonyul alárendeltjeihez, elfojtja gonoszságát, csak akkor robban, amikor a lázadó, fékezhetetlen McMurphy bomlasztani kezdi a rendet, aláássa, meglékeli egyeduralmát, fölényét. 

McMurphy rést üt ezen a kemény falon, követeléseivel enyhíti társainak megaláztatását, kiszolgáltatottságát, és ezért megvágja, lenyúlja őket, ahogy egy megjátszott bolondhoz illik, aki börtön helyett az elmegyógyintézetet választja menedékül. 

De hát ő sem lesz, lehet kivétel. Csarnóy szépségét, megnyerő külsejét látva kezdetben képtelennek éreztem az aljasságra, az alattomos, szigorú beavatkozásokra, de aztán rájöttem, hogy a főnővér betegebb, sebezhetőbb és magányosabb Perlaki Róbert puritán, célratörően rideg-fehér díszletében, mint emberi méltóságukat vesztett ápoltjai. 

Terápiái, módszerei inkább ebből fakadnak, s nem hinném, hogy mindenáron a megszállottság, az ügyszeretet vagy netán szamaritánus hajlam fokozza, gerjeszti indulatait. 

A Csarnóy által megjelenített teljhatalom tehát megtévesztő, a felmutatott látszólagos demokrácia mélyén egyszemélyes erőszak húzódik meg. 

S ezt töri fel a gátlástalan McMurphy, akinek persze nincsenek elvei, csupán primitív eszközökkel rendelkezik, de ezek elegendők ahhoz, hogy kivívja a többiek rokonszenvét és egy csapásra drámai szituációt keltsen. 

Nem láttam Bujtor korábbi Kakukkfészek-rendezéseit, de itt Veszprémben bravúrosan egyensúlyoz az egyéni sorsok útvesztőjében, az elágazásokat és találkozásokat invenciózusan összeköti, majd a kellő pillanatban szétválasztja. Így aztán jól pergő, arányosan beosztott jelenetek jönnek létre. 

Nincs gyalázkodás és gúny. A humor, a vidámság is épp annyi, amennyi hozzátartozik ehhez a bolondériához . Színpadi ábrázolást látunk, életszerűt, még ha ez az élet ferdített is. 

Az igazi, az eredendő konfliktus a főnővér és McMurphy között bonyolódik, egyre durvább, nyersebb és élesebb az adok-kapok. Eperjes Károly (McMurphy) elementárisan játszik, komédiázik, mintha egy nem létező vagy tudat alatti, korábbi lényét vinné bele a figurába, a spontaneitás és a kiszámítottság keveredik alakításában, különleges morált teremt, amelyet a szándéka miatt végig becsületesnek látunk és érzünk. 

A mohó és türelmetlen, a közönséges és szókimondó McMurphyt Eperjes színészi manipulációk nélkül lépteti elénk, stiklijei automatikusan beleolvadnak zavaros személyiségébe. McMurphy végig hisz abban, hogy amint a büntetése letelik, szabadul az intézetből. 

Zabolázhatatlanságát ez táplálja. De aztán rádöbbentik, hogy nincs menekülés. Eperjes ezt a fordulatot is meg-győzően éli át. Így válik hőssé, és diadalai, kis győzelmei így válnak semmivé. 

Játéka a mindenkori emberi akaratot helyezi fókuszba, amely soha nem hiábavaló, még akkor sem, ha belerokkanunk, ha elbukunk közben. Kudarc, vereség, halál... 

Az utóbbi megoldását kissé elkapkodottnak, előzmények nélkülinek érzem. Bromden az egyetlen, aki szabadul, de nagy talány, hogy mit kezd majd a szabadságával, a végtelen fénnyel, amely magához hívja. 

A rendező ezt a pillanatot már lefékezve és döbbenetesen oldja meg. A színészek végig jó teljesítményt nyújtanak, a nővérek és ápolók - Palásthy Bea, Matykó Xénia, Nyirkó István, Tóth Loon - a hitelességet növelik a belterjes diktatúrában. 

Önfeledten rosszalkodnak a becsempészett könnyűvérű lányok, Szűcs Krisztina (Candy) és Dominek Anna (Sandra). Gere Dénes Ákos (Billy Bibbit) remek figura minden percben, Baranyi Péter (Harding) józan és higgadt mindvégig, Máté P. Gábor (Cheswick) talán olykor indokolatlanul túlpörög, Kőrösi Csaba (Scanlon) arcával, testtartásával tökéletesen visszaadja terheltségét, Vajda Károly (Martini) révedezve egy távoli világban él. 

Jelenlétük, vergődésük Vasvári Lilla közös nyomorúságot, korlátoltságot és testi, lelki kiúttalanságot kifejező jelmezében még nyomasztóbbnak, szánalmasabbnak tűnik.