Az emlékek misztikuma

Kulturális életünk fontos eseménye a tárlat, amely március 2-ig látható a Lovassy gimnáziumban, a nevezetes iskola piarista jogelődje megalapításának 300. évfordulója tiszteletére rendezett programsorozat keretében. Szotyory László Munkácsy-díjas festővel,  egykori lovassys diákkal a megnyitón beszélgettünk.
 
- Milyen érzés volt visszajönni a régi iskolába?

- Megható. Nagyon szép éveket töltöttünk itt. Osztálytársaim is eljöttek a kiállításmegnyitóra.

- Itt indult el az az amerikai film, ami az autópályákat, limuzinokat ábrázoló jellegzetes festményein folytatódik?
 
- Be kell valljam, hogy az a "film" még régebben indult el, Kolozsváron. Romániában a '60-as években nagyon sok amerikai filmet vetítettek és én akkor kezdtem el moziba járni. Volt a szomszédunkban egy két évvel nagyobb fiú, aki nyári vakációban minden reggel elvitt moziba. Még most is emlékszem, mennyire imádtam az olajjal felkent padló illatát, szerettem sorbaállni a jegyért, a mozibajárás egész szertartását imádtam. Azok az amerikai filmek az én életembe valami végtelen színességet, a végtelenség érzését hozták mindenféle tekintetben. Akkor láttam az első Clint Eastwood-filmeket például.

- Érdekes amit mond, mert nekem inkább sivárak ezek az ember nélküli tájak. Illetve titokzatosak, mint például a metafizikus festők: Giorgo de Chirico vagy Paul Delvaux vásznai.
 
- A fő kedvenceim nevét mondta most ki.

 
- Megnyitó beszédében Kapor Ágnes úgy fogalmazott: művei alapján, a veszélyes szépség környezetében szeret tartózkodni.
 
- Igen. Szeretem a dermesztően lenyűgöző dolgokat. Szeretem az autókat, a nagy repülőgépeket, a felhőkarcolókat, az óriási francia parkokat. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy mindegyik képem rajongásból született. Csak azt festem meg, amit gyönyörűségesen szépnek tartok, még akkor is, ha egyeseknek az furcsa, hogy én mondjuk egy borús, vagy fenyegetően kihalt, szürkületi tájat tartok szépnek. Nincs más viszonyulásom a képekhez, csak a rajongás. Az én képeimben nincs irónia, nincs kritika, csak száz százalékos elfogadás.

- Azt mondta, csak utólag szokta értelmezni a képeit. Ez azt jelenti, valamiféle transzállapotban fest?
 
- Kokas mester ezt úgy mondta: kegyelmi állapotban. Belső sugallatra hallgatva. Nem akarom misztifikálni az alkotás folyamatát, de a lényeg az, hogy nem teoretikus spekuláció után látok munkához, hanem olyan kivételezett pillanatban, amely mint a neve is mondja, olyan, hogy többet nem lehet megismételni. Ritkán sikerül sajnos. Mindig azt festem meg, ami után sóvár vágyakozást érzek.

- Minden nap fest? Van még olyan művész, aki megengedheti magának, hogy minden reggel, amikor felkel, odaáll az állványhoz és fest?
 
- Sajnos nem. Munka után, délután szoktam festeni.

- A festészetből nem lehet megélni? Pedig az Ön festményeinek már tíz évvel ezelőtt is 350 ezer forintnál kezdődött a kikiáltási ára.
 
- Festészetből nem lehet megélni. De én szeretem is, hogy van fix munkám. A Budapest Galériában nemzetközi művészcsere kapcsolatokat szervezek.

- Akkor van összehasonlítási alapja, hogyan élnek másutt a művészek. Azaz, miért frusztráltak, csalódottak a magyar képzőművészek? Talán, mert itthon még mindig hiányzik a nonprofit intézményeknek az a biztos hálózata, amely eladásokból eltartaná őket, illetve, amely biztos kézzel kijelölné a helyüket a művészeti élet hierarchiájában?
 
- Nagyon sok új magán galéria van, éppen ezért, legalábbis Budapesten a legkülönfélébb lehetőségek közül válogathatnak a művészek. Szerintem, ilyen szempontból sokat javult a helyzet.

Szotyory László 1957-ben született Kolozsvárott, családjával 1970-ben áttelepült Magyarországra. A Lovassy László Gimnáziumban 1976-ban érettségizett. 1983-ban elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát. Munkája számos elismerésben részesült, 2000-ben Munkácsy-díjjal, 2004-ben Palládium-díjjal tüntették ki. 1984-ben a Megyei Tárlaton Veszprém nívódíjat, 2005 az Ajkai Őszi Tárlaton fődíjat kapott.