Kőszegi Mária Anna versei

Rossz anya

Rossz anyák maguktól nem születnek.
Ha rosszat adsz, sosem leszel szabad.
Ha rossz az élet, csak ver és nem kérdez,
mind benned él. Talán Magad vagy az.

A rossz anyák könnyen mégsem lesznek.
Csak túl sok a könny, a kín, a harag.
Kis szeretet kellene, de nincsen.
Más beléd rúg. Mert attól boldogabb.

Ki szeretett, csak elmegy melletted.
A bajban már nem összetartozunk?
Szakadékod széléről belöknek.
Dönthetünk. Fel, miért, mit áldozunk.

Kőszegi Mária Anna
Alkonyat

Vérpiros alkonyat
omlik el az estben,
arany vízű csermely
csobban néha csendben.

Ringató tükrében -
rozsdás őszi égen
rózsahabok kélnek,
úsznak szét a szélben.

Csókját küldi az éj
morcos fáradt fáknak,
dalt dúdol, takarja
köde fátyolával.

Mély leplét kibontja.
Már alszik rajt a fény,
parázs paplan alatt
izzó erdő ölén.

Kőszegi Mária Anna
Káptalanfa

Kis falu - az én falum. A semmi közepén.
Nem éri hang. Talán csak képzeletemben él.

Bennem újra ép, régi fényében tündököl.
Nem hat rá rút idő – a romboló, torz tükör.

Virágos, hosszú, széles út romos kis tanyán.
Mindig vár rám a tűz, bent, a hívó, tiszta láng.

Apró konyhában ülünk a sparhelt melegén.
Szeretet érint, kitárja duzzadó ölét.

Eltelít, mint az elfeledt, réges-régi nyár:
Bakszekérre ült. Arany fejéről koronát,

ékét eldobta - kibontva hosszú dús haját,
koszorúba fonta rá szénánk friss illatát.

Nézem a kertet és érzem nagyapám kezét.
Rózsái - nagyanyám csókját hintik szerteszét.

Út alatt, mély partokon, rohanó, vén folyó.
Elsodor messze a múlt, az újra újuló.

Örök magába térő, elrabló, rossz idő.
Elnyeli könnyem a föld. Ősz, csöndes temető.