Végleg eltűnt a hazai faunából

A fajnak a mediterrán térségből az utóbbi években stabil költőállománya ismeretes, azonban idehaza, az utolsó ismert költőpár a bükki Bél-kő felhagyott kőfejtőjében volt, jó pár évvel ezelőtt. Megyénkben a sümegi várromon fészkelt 1954-ben, majd a vár restaurálása után onnan eltűnt, több év elteltével a közeli kőfejtőben még 1966-ban költési időben öt példányt figyeltek meg. Ugyanebben az évben a tátikai várromon is látták a fajt.

Nagy veszteség éri faunánkat, mivel e színpompás madarunk nemcsak szépségével, hanem csodaszép énekével is elkápráztatja a szemlélőt. Jómagam a 90-es években a Gerecsében és a Zemplénben költő párokat vehettem szemügyre. A kövirigók májusi érkezésük idején -már kora hajnalban- az eldugott bányák valamelyikében csodálhattam éneküket, amely betöltötte a komor falak magányát.

A hímek a sziklafalak oldalából kiálló bokrokon, csenevész fákon kezdik strófáikat, majd a levegőbe emelkedve is dalolnak. A költőhely közelében előforduló madárfajok énekét szőtte strófáiba, gyakran utánozta az erdei pintyet és erdei pacsirtát. Budapesten a második világháború után a városi romokon is költött a faj, sőt a hatvanas, hetvenes években a budaörsi kopárosok és akkori szőlőhegy jellegzetes költőfajának számított, a madarászok nagy örömére.

A faj Afrika trópusi tájain telel, az ott történő nagymértékű mérgezések minden bizonnyal befolyásolják a sáskákkal táplálkozó madár állományának a nagyarányú csökkenését.

Népi elnevezése Veszprém megyében a körösztös veréb, hazánk más vidékein pedig a sziklarigó az elterjedt. Latin neve lefordítva magányos kőlakót jelent. Idehaza fokozottan védett faj, melynek eszmei értéke 500 ezer forint.