''Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell''

Együtt konfirmálkodtunk, evangélikusok voltunk. Laci mindig szót fogadott, mindig segítőkész volt, mindenki szerette, nem volt ellensége, nem voltak haragosai. Nem vitázott, csendes volt, megfontolt, bölcs, rövid és halk. Soha nem hallottam kiabálni, netán ordítani. Nem volt kitűnő semmiben, de egyszerűen jó volt, ravasz, csavaros eszű, mint a székelyek. Együtt jártunk nyaranként dolgozni, focizni, együtt szöktünk meg 14 évesen, egy fillér nélkül Balatonfüredre, nyaralni. Érettségi után 15 évig nem láttam. Először hazatérve Németországból, kérdeztem: mi van veled, hogy vagy?

– Három szobát épültem. Franciául csevegek, bejártam a fél világot – ennyi volt a válasz. Csak hüledeztem, többre vitte, mint én, egy elégedett boldog ember! Azzal volt elégedett, amije volt. Aztán házasság, gyerekek, munka, hétköznapok, és teltek az évek. Az osztálytalálkozókról soha nem hiányzott. Az élet nem kímélte, előbb a fia ment el, tragikusan korán, aztán Magdi, a felesége, itt hagyva az agyvérzésben megrokkant, meggyengült társát. Andrea lett a támasza, az utolsó években. Laci barátom soha nem adta fel, büszke volt minden kis lépésnyi sikerre, kapaszkodott az életbe. Soha nem panaszkodott, bízott magában meg az Istenben. Azután már csak a levelek mentek, választ nem várhattam, de éreztet-tem vele, hogy a barátai nem hagyták el. És most itt állunk a sírjánál, a család, rokonai, barátai, iskolatársai. Legyen könnyű az álmod, Szakács Laci, Isten veled!

Dr. Rozsnyai Árpád,
Budapest