Buen Camino – Jó utat kíván 70 felett is

A hónap elején tartott vetítőképes élménybeszámolót 2010-es El Camino-járól Krahulcsán János nyugalmazott erdőmérnök, a Napló Szupernagyi versenyének különdíjasa a tapolcafői művelődési házban. Elmondása szerint a Napló egy korábbi, 2009-es cikke motiválta, hogy vágjon neki a zarándokútnak, ugyanis abban egy hatvan év közeli férfiról olvasott, aki végigjárta az utat. Ekkor határozta el az extrém sportokat, a teljesítménytúrát kedvelő nyugdíjas, hogy ő is megteszi. Ezért a témával kapcsolatos útleírásokat, könyveket olvasott, és az interneten is tájékozódott, hogy aztán kevesebb mint egy év múlva, 2010. augusztus 25-én Saint-Jean-Pied-de-Port-ból nekivágjon a francia útnak.

A régi időkről merengő zarándok és egy késői utódja Fotó: Krahulcsán Jánosé

- Régi zarándokmintára akartam megcsinálni, ezért mezítláb kezdtem el, a Pireneusokon úgy mentem át, de 37 kilométer után elkopott a talpam. Utána egy strandpapuccsal nyomtam le 250 kilométert, annak átlyukadása után vettem egy tépőzáras szandált, amivel lenyomtam a maradék 500 kilométert. Sose volt vízhólyag a lábamon, a tizenhat kilogrammos hátizsák végig a hátamon volt – hallhattuk az idős zarándok spanyol legendákkal, történetekkel fűszerezett Szent Jakab-úti beszámolójában. Hátizsákja a következő hasznos holmikat tartalmazta: két váltás fehérnemű, két trikó, egy polár melegítő felső, túrakalauz, fejlámpa, kézilámpa, elemek, mosószer, hálózsák, szemellenzős sapka, gyógyszerek (fájdalomcsillapító, krémek, sebtapasz, kalcium, magneB6 izomgörcs ellen), tű és cérna vízhólyag kezelésére, strandpapucs, fürdőnadrág, törülköző, esőkabát, sportcipő, övtáska az iratokkal, fényképezőgép, tartalék film, mobil telefon és a töltője.

Innen még 12 km a santiagói katedrális Fotó: Krahulcsán Jánosé

- Nem vallási okokból indultam el. Kedvelem a kihívásokat, no meg az út kulturális része is érdekelt, több mint hatszáz fotót készítettem. Kíváncsi voltam magamra, hogy fogok reagálni, amikor a célba érve meglátom a Santiago de Compostela-i katedrálist Azt olvastam a legtöbb útleírásból, hogy katartikus élményben lesz részem, földöntúli boldogságot fogok érezni, sokan sírni fognak az örömtől körülöttem. Nos én nem ezt éreztem! A katedrális előtti hatalmas tér tele volt zarándokokkal és főképp buszokkal érkező turistacsoportokkal. Ájtatosságról szó sem volt. Leültem a tér kövezetére, szemben a katedrálissal, a hátamat egy kőoszlopnak támasztottam. Láttam rengeteg hangoskodó embert, de sírni, magába fordulni, a belső hangjára figyelni egyet sem! Viszont turistacsalogató üzleteket, ajándékárusokat, éttermeket igen – meséli a célba érkezéséről Krahulcsán János - Kiváltottam a zarándok okmányt, majd bementem a katedrálisba.

Fotó: Laskovics Márió

Egy mécsest szerettem volna gyújtani az elhunyt szüleim emlékére, de ott egy újabb csalódás ért: egy perselybe kellett bedobni 1 eurót és akkor egy üveglappal lefedett asztalon kigyulladt egy kis led lámpa, ami világított ameddig világított. Nem vártam meg, lelketlennek éreztem. A legközelebbi busszal elhagytam Santiago-t, irány a „világ vége", vagyis Finisterre. Az Atlanti-óceán hullámainak morajlása, a víztükör végtelensége, a sziklákon szétporladó csapadék szépsége megnyugtatta a lelkemet és ott, akkor szabadult fel belőlem a kiáltás: Megcsináltam! Végigjártam az utat és úgy éreztem, fontosabb volt az idáig vezető út, mint maga a cél, a katedrális – nyilatkozta, majd megosztotta velünk egy út közbeni csodás gyógyulásának történetét is.

Hurrá! Nincs tovább! Itt a „világ vége” - Finis Terrae Fotó: Krahulcsán Jánosé

- A huszadik túranapomon 1500 méterről kellett 540-re lejönni 27 kilométeren át. A szűk erdei ösvény, sziklakibúvásos, kavicsgörgeteges talaj miatt a sportcipőt vettem fel. A többhetes, mindennapos gyaloglás, meg a kánikulai meleg miatt is a cipő szűk lett, nyomta a lábujjaimat. Estére bedagadt a bokám és a sípcsontjaim is fájtak. Gyógyszert vettem be, bekentem a lábszáraimat. Másnap reggelre semmi javulást nem éreztem, minden mozdulat fájdalmas volt. Sántikálva indultam kora reggel, még a hűvösebb időben akartam a tizenkilenc kilométerre levő zarándokszállásig eljutni. Ott azonban meglepetés ért, mert a zarándokszállás tatarozás miatt zárva volt. Tovább kellett mennem, szerencsére csak másfél kilométert, a következő falubeli szállásig. 13 órára értem oda, de az meg csak 14 órakor nyitott. A zarándokszállástól nem messze volt egy pad és közvetlenül mellette csordogált egy hideg vizű patakocska. A lábaimat belelógattam, a padon elnyúltam és elaludtam. Teljesen lehűlt a lábam. Másnap reggel arra ébredtem, hogy meggyógyultak a lábaim, nem fájnak, a bokadaganat is leapadt. Visszagondolva ez az eset volt az, amikor úgy éreztem, valaki terelget, irányítja az utamat, finom jelzéseket küld felém – fogalmazott a nyugalmazott erdőmérnök. - Mióta végigjártam az El Camino-t, nincs olyan hét, hogy ne gondolnék rá, pedig már hat éve történt. A fizikai fájdalmak ellenére minden percét élveztem, szabadnak éreztem magam – tette még hozzá az idős kalandor.

Fotó: Laskovics Márió

A Tapolcafői Kertbarát Kör 2009-ben 36 fővel alakult meg, jelenleg 82 tagjuk van. - Minden szerdán összejövünk, és mindig van előadónk. Decemberben a második kalendáriumunkat mutatjuk be, tavaly nagy igény volt rá, ezért idén háromszáz példányban adjuk ki – tudtuk meg Somogyi Zoltán egyesületi elnöktől.