Az elmaradt kézfogás nagyon tud ám fájni...

Egészen eddig elméleti síkon folytak az érvelgetések, a vitatkozó felek általában frázisokat puffogtattak, ki-ki próbálta igazolni a saját igazságát, vagy legalábbis döntésének jogosságát.

Egy szempontból viszont az idei esztendő mindenképpen áttörést hozott, hiszen talán először termelt a nagy évvégi ünnepelgetés kézzel fogható bizonyítékot arra, hogy mennyire szubjektív az értékelés és mint ilyen, milyen borzasztó messze áll az egyébként pontosan mérhető sporteredményektől az effajta összehasonlítgatás. Szándékosan nem írok neveket, mert eszem ágában sincs bárkit megbántani.

A kérdés tehát az idei ítéletekkel kapcsolatban a következő: mennyire vehető komolyan az az eredmény, amikor az egyébként veszprémi sportolót a megye legjobbjának választják, ám eközben saját városában nem kerül be az első három közé, sőt még csak meg sem említik az esztendőt lezáró gálán?! Ki hibázott? A megyei döntéshozók, vagy a megyeszékhely bírái?

Sajnos a válasz teljesen mindegy, hiszen a sor kevésbé meghökkentő aránytalanságokkal hosszasan folytatható lenne, de ennek is kevés az értelme. (Példaként nem állom meg, hogy egyet felidézzek a veszprémi eseményről: a negyed órás polgármesteri beszédben, amely kizárólag a sportról szólt, a második legnézettebb, de messze legnépszerűbb sportág képviselőiről, az NB III-as labdarúgó bajnokságot veretlenül vezető felnőtt labdarúgó csapatról egyetlen szó nem hangzott el...)

Csodás dolog, hogy a sportolók, sportvezetők, edzők külön ünnepséget kapnak. Kivétel nélkül valamennyien megérdemlik. Ugyanakkor szerintem jóval kevésbé szítana indulatokat, ha mindenféle kierőszakolt rangsor, lista nélkül, egyszerűen színpadra szólítanák azokat, akik adott esztendőben a sport területén elértek valamit. Értéket alkottak a kisebb, nagyobb közösség számára. Egy kézfogás, néhány kedves szó bőven elég.

Az elmaradt kézfogás és szép szó viszont borzasztóan tud fájni...