Gólok a jó jegyért - Szeretett focizni, de az állatorvoslás mindent vitt

A ragyogó napsütésben a teraszon ülünk le, az asztalon emlékkönyv, benne gondosan összerendezve az újságcikkek, fényképek. Mellette a Ki kicsoda magyar kiadása. Gyorsan kiderül, hogy az emlékek felidézése miatt egyikre sincs szükség: Rupert György tökéletesen emlékszik  a történésekre, és amikor erre rácsodálkozom, szerényen megjegyzi, "csak a fontosabb meccsek ugranak be".
Hatévesen már lejárt a VTC-pályára labdát szedni, az erdőbe kirúgott gömböket hordták vissza szorgalmasan. Emellett a legtöbb időt a vágóhídon töltötte, vagyis hamar kiderült, mi az a két dolog, amivel egész életére elkötelezte magát.

- Tizenhat éves voltam, amikor legalább százan mentünk a Vasas-pályára a toborzó felhívásra. Ott fogtak, de persze szerelés nem volt. A használt cipőkből válogathattunk, az első meccsen nekem felemás volt a lábamon.
Jobbszélsőt és centert játszott a fiatalember, aki 1949 júliusában  a Kaposvár ellen mutatkozott be a felnőttek között.

- Öt gólt rúgtam, de csak hármat adtak meg - mondja mosolyogva. - Ezután Budapest és egyetem. Edzeni kijártam a dohánygyárba, de ma már bevallhatom: kettős igazolással játszottam, ami akkor tilos volt. Ráadásul a hátam mögött leigazoltak a Veszprémi Haladáshoz, így amikor egyszer hazajöttem, közölték a srácok, hogy áruló vagyok. Gyorsan kiderült, hogy tévedtek, végül 1947-től 1961-ig voltam a Vasas igazolt labdarúgója.
Egyik legemlékezetesebb meccse a Keszthely elleni volt, ötször köszönt be a Balaton-partiaknak.

- Szemináriumra nem szerettem járni, az politika volt  - néz rám nevetve. - Behívott a professzor, hogy erős ellenfél jön, játszanom kell egyetemi színekben. Óvatosan alkudni kezdtem: rendben, de akkor osztályozzon le, kértem. Amennyi gólt rúgsz, olyan jegyet kapsz  - mondta a prof, és így lettem hármas ebből a tantárgyból.

Azt mondja, időnként kijár ma is a meccsekre, de elmegy a kedve az egésztől, mert erőlködnek csak a fiatalok. "A mi időnkben volt lelkesedés, gólratörően fociztunk  - sorolja az érveket. - Húszezren laktak Veszprémben, de abból négyezren szurkoltak."

- Amikor abbahagytam, még kispályáztam, aztán a járási szövetséget irányítottam. Örökös elnöke vagyok a megyei szervezetnek is. A régiekkel tartom a kapcsolatot, igaz, már csak Rózsa Pista él, vele elemibe is együtt jártunk. A többiek már az égi csapatban rúgják a labdát - húzza el az utolsó szavakat.
Szó esik még a Rupert-házról ("annyit fejeltünk az udvaron, hogy utána ebben a műfajban mindenkit legyőztem"), a lányokról ("szerették a futballistákat"), a gyerekkorról, a szülőkről, az utódokról ("a fiam tehetséges volt, de nem érdekelte a foci").
 
- Szívvel-lélekkel csináltam a focit és az állatorvoslást is. A szakmai tudás számomra mindig is szent volt - zárta le a beszélgetést Rupert György.

Rupert György szívesen mesélt. Igyekeztem a labdarúgással kapcsolatban kérdezgetni, de mindig elkalandozott az állatok gyógyításának világába. Elmondta, hogy a foci sokat segített neki a gyors döntések meghozatalában, a kitartásban.
Ugyanakkor szerencse is kellett, hiszen előfordult, hogy beteg lóhoz hívták, ahol már előkészítették a szerszámokat a levágáshoz. Volt nála szérum, beadta, felemelte a négylábú fejét, ami néhány pillanat múlva felállt. "Jó bemutatkozás volt", állapította meg a nyolcvanesztendős ünnepelt.