Agyon akartak lőni - A tapolcai Kovács Laci bácsi a csodával határos módon élte túl ötvenhatot

Laci bácsi tapolcai legény volt, akkor pont 25 éves és leszerelt katona. Érettségi előtt állt, levelezőn tanult és udvarolt Gizi néninek, mai feleségének.

- A városban nem történt semmi, de hogy Budapesten mi folyik, arról tudtunk. Az Autóközlekedési Vállalatnál (AKÖV-nél) dolgoztam, a vasútállomás mellett. A vasutasok elmondták, hogy mi van Pesten, meg hallgattuk a rádiót is. Tapolcán 23-án és másnap sem történt semmi. Kijárási tilalom volt, egy harckocsit állítottak a gyulakeszi út és a diszeli út kereszteződésébe katonákkal, akik ellenőriztek mindenkit. A 24-én elmentem a bányászjárattal Padragra, a feleségem akkor ott dolgozott. Jöttem haza és itthon láttam, hogy a cégünk egyik autója az árokban van.

Egy munkatársam Tóth Pista ült benne, holtan. Nem állt meg a katonák intésére, hát tarkón lőtték. Sokan azt mondták, a kommunisták lövették agyon, de nem úgy volt – emlékezik Laci bácsi meghatottan. Azt mondja, másnap az átlőtt autót egy busz elé tették, nekik be kellett ülniük és a busz tolta maga előtt az autót át a városon. Nem tudták, kinek az utasítására.

- A harckocsiig tolta a busz az autót, mögötte egy tömeg gyűlt össze. Onnan visszafordultunk, gyalog jöttünk át a városon. Nagyon sokan voltunk, lehettünk úgy ötszázan. Ami piros volt, azt mindent leverték útközben. Egy háznál magyar zászlót találtak, azt vitték páran. Útközben többen kiabálták a sérelmeiket. A temető előtti szovjet emlékműhöz mentünk. Nem sokkal a háború után voltunk, a gyakorlati ellenséget a szovjetekben láttuk. Az emlékművet kővel dobálták, mondták a Talpra magyart, nemzeti verseket szavaltak és az volt a jelszó, hogy döntsük le az emlékművet.

Többen csákányokat hoztak, de az emlékmű betonból volt, nem ment a ledöntése. Akkor a teherautókra köteleket kötöttek, de azok se bírták. Hoztak egy kompresszort, elkezdték vésni a betont talapzatot. sokan segítettek. A diszeli kőbányából drótkötelet hoztak, rákötötték egy teherautóra, a Tóth Lajos beállt azzal a szobor elé, az autó elé meg a Körmendi Gyula a műhelykocsival. Én is ott voltam a közelben, tudták, hogy vezetek, beültettek. Indítottam, húztuk, de elszakadt a vonórúd. Kiszálltam a kocsiból. Akkor a tömeg nekiment az autónak, ledöntötték az emlékművet – idézi a történteket Laci bácsi, aki akkor még nem is gondolta, mibe keveredett. Később az üzemekben bizottságok alakultak, fiatalok csoportosultak, fegyverek kerültek elő, de Tapolcán egy puskalövés nem volt, senkit nem vertek meg. Forradalmi hangulatban teltek a napok. Közben hallották, hogy az oroszok visszafordultak, de nem vonultak ki. Fegyvereket osztottak, az itteni honvédségről sokan mentek Pestre harckocsikkal.

- Én is kaptam egy fegyvert, amit aztán visszaadtam később. Azt mondták, hogy a vidék segítse Budapestet. Volt itt egy nagy tejüzem, hát teherautóval vittük fel a tejet. Egyszer mentem fel egy gépkocsivezetővel, mint kísérő szerelő, hogy ha útközben valami történik, segítsek. A kelenföldi tejüzemhez vittük a több száz liter tejet. A belvárosba nem mentünk, de hallottuk, ahogy pattognak a fegyverek. Két taknyos 14 évesnél fegyver volt, megállítottak bennünket. Barna félcipő volt a lábamon, kiszállítottak, mert azt hitték, hogy ávós vagyok. Falhoz állítottak, agyon akartak lőni, hiába mutattuk a menetlevelet, hogy miért jöttünk. Aztán jött egy felnőtt, elzavarta őket, megszabadultunk tőlük. Visszajöttünk Tapolcára – sorolja Kovács Laci bácsi.

A megpróbáltatásai azonban nem értek véget. Akkor egy fegyveres összejövetel volt még a sportpályán, ahol mindenkit felszólítottak, hogy ne használjon fegyvert, mert harckocsik ellen nem mennek vele semmire. Szétoszlott a társaság, nem történt semmi aztán sem Tapolcán, tudomása szerint. Egyik novemberi hajnalon hallottá a nagy dübörgést Keszthely felől. Jöttek az oroszok, tudták, hogy itt van a honvédség. Lefegyverezték a katonákat, autókkal futkároztak, de csak a félelemkeltés volt, nem bántottak senkit. Elkezdődött a rend teremtés, elfogták, akik bőszítették a tömeget, hiszen voltak beépített embereik.

Laci bácsi több ismerősét is letartóztattak, akiknél fegyvereket találtak.- Jött a felelősségre vonás időszaka. Mivel annak idején ott voltam az emlékmű ledöntésénél, 1958-ban elővettek. Egy leskelődő úgy tájékoztatta a rendőrséget, hogy a műhelykocsi vezetőjét kell keresni, így kerültem képbe. Bevittek a rendőrségre, ott megfelelően kivallattak pár rúgással. Este nem mehettem ki az utcára, el voltam tiltva, pedig érettségi előtt álltam, estin tanultam – mondja könnyek közt.

A rendőrségi kihallgatás után aláíratták vele a jegyzőkönyvet. Nem is tudta, mi volt benne azon kívül, hogy ő döntötte le az emlékművet a műhelykocsival. Ami eleve kevés lett volna ahhoz. Az első tárgyalás a veszprémi bíróságon volt, ott a rendőrségi jegyzőkönyv tartalmához ragaszkodtak.- Megkérdeztek, elmondtam, hogy mi történt, de nem hittek nekem. Államrend megdöntésével vádoltak! Ha le is döntöttem volna az emlékművet, az legfeljebb rongálás lehetett volna.

Kaptam két évet. A kirendelt ügyvédemmel fellebbeztünk, sőt, érdekes módon az ügyész is fellebbezett, mondván, hogy valótlant állított a bíróság az államrend megdöntésével vádolva. A legfelsőbb bíróságon első rendű vádlott voltam, rajtam kívül két vádlottja volt a szobordöntési ügynek. A gépkocsivezető, Tóth Lajos és egy rakodómunkás, aki a ledöntött emlékművet törte darabokra. Ügyvédet fogadtam, az akkor öt havi fizetésem volt, ötezer forint. Emlékszem, ott vezették el mellettünk a győri halálra ítélteket megbilincselve. Elmondtuk, hogy mi történt, akkor másfél év felfüggesztettre módosították az ítéletet. Egyikünknek se kellett börtönbe vonulnunk. Elmentünk egy étterembe megebédeltünk, úgy jöttünk haza – sóhajt fel ma is Laci bácsi.

Aztán a hatóság már nem foglalkozott velük, ünnepelték őket a kollégák. Megúszták, és Laci bácsi aztán sem foglalkozott politikával. De elmaradt az 1957-es érettségije, három évvel később tette le.- Megbecsültek, mert jó szakember voltam, szerelő csoportvezető lettem, 1965-ben kinevezték autóbusz felújító üzem vezetőjének. A megye buszait újítottuk fel. Továbbtanultam, gépésztechnikusit végeztem, 1968-ban kineveztek műszaki osztályvezetőnek. Nagy feladat volt, a kaputól az utolsó kerítésig ami bent volt, minden hozzám tartozott 170 autóval, 400 dolgozóval.

Kovács Laci bácsi ma is meghatottan emlékezik a hatvan évvel ezelőtti őszre
Fotó: Tóth B. Zsuzsa

Köztük szerelők, takarítók, üzemanyag ellátó személyzet, festők, garázsmesterek, épületek, víz, villany. A megyei közúti igazgatóságot is ők szolgálták ki a téli időszakban. Amint telephelyük épült a városban, áthívták oda, ugyanabba a beosztásba. Onnan ment nyugdíjba. Közben két kormánykitüntetést kapott a közlekedési minisztertől. Egyiket a bajai Duna-híd szélesítésének megoldására tett ötletéért. A híd ma is úgy áll, ahogy akkor Laci bácsi javasolta. Ugyanis amikor katona volt, műszakis, sok minden félét tanult. Olyat is, amit később jól tudott hasznosítani.

Hidat építettek, aknát telepítettek. Dolgozott a Közlekedéstudományi Egyesületnél is. Gizi nénivel 1960-ban házasodtak össze, építkeztek. Gizi néni a szentantalfai, majd a tapolcai postán dolgozott, onnan ment nyugdíjba. Két lányuk született, ma már négy felnőtt unokájuk van. Laci bácsi emlékezete szerint az egykori szobordöntők közül már senki sem él, csak ő. Az elítéltek közül pedig rajta kívül még Major Jóska bácsi.

Épp a napokban futottak össze, de hogy ők ketten ilyenkor mit érezhetnek, azt rajtuk kívül nem tudhatja senki.