Az ember becsüli önmagát, akar magáért küzdeni – vallja Bimbó Katalin

Ő jelentkezett, elmesélné a történetét, hogy felhívja a figyelmet a mellrákszűrés és az önvizsgálat fontosságára. Azt mondja, ha csak egy vagy két ember úgy dönt, hogy ezentúl elmegy a szűrésre, mammográfiás vizsgálatra, már érdemes volt.

A nőket negyvenöt éves kor után hívják a szűrővizsgálatra, előtte csak önmagukat tudják vizsgálni, illetve a nőgyógyász. Bimbó Katalin negyvennégy éves, tavaly októberben érezte úgy, hogy valami nem stimmel. A nőgyógyászati vizsgálat nem mutatott ki semmit, de neki továbbra „sem tetszett a melle”. Diagnosztizálták, hogy van egy öt milliméteres kis „csomócska”. Elment mammográfiára, visszahívták mintavételre, rosszindulatú a daganat. Közben kiderült, hogy nem öt, hanem 28 milliméter.

– Felkészültem rá, hogy probléma lesz, de amikor meghallottam a hírt, kimentem a folyosóra, ott állt a párom, és én zokogtam. Szerintem ez normális. Összefogott a család, de bármennyire akart mindenki segíteni, az embernek saját magának kell önmagát lelkileg annyira megerősíteni, hogy azt mondja: meg fogok gyógyulni, megyek és végigcsinálok mindent, amit az orvosok előírnak. Nehéz volt felállni az első műtét után, de utána felhívott a doktor úr, hogy ez nem volt elég. Az első műtéten, március 1-jén megúsztam egy kis metszéssel, a daganatot vették ki, április 17-én volt a második műtét, akkor eltávolították az egész mellem, kivették a nyirokmirigyet. Ezt nem egyszerű megélni, az ember elveszti nőiességének egy részét. Tudtam, hogy akkor is fel kell állni, a vége pozitív lesz és minden rendeződik.

A szövettan azt mutatta, hogy kemoterápiára, aztán sugárterápiára kell járnom.

Mesél, természetesen, őszintén, minden takargatás, pátosz nélkül. Tárgyilagosan. Az én torkomat szorítja valami, miközben kérdezek és hallgatok.

A kemoterápia előtt minden alkalommal megnézik a vérképét, adható-e a betegnek egyáltalán, bírja-e a kezelést. Ka-ta keddenként kapta. Ahogy mondja, csütörtökön „elkezd benne tombolni”, fáj a bőre, a csontjai, izmai legyengülnek, rossz a gyomra, a szája, a száj nyálkahártyája, nem érzi az ízeket, hányingere van. De az élet folytatódik, segít az édesanyja, két lánya – Vanda 20 éves, Regina 11 –, és a párja, teregetnek, felmosnak, porszívóznak. Régen mindent próbált egyedül csinálni, de mikor kiszolgáltatott, rászorul másokra, a családjára. A kezelés utáni ötödik, hatodik napon, kedden kezd jobban lenni. Kata észreveszi, hogy még mindig jelen időben beszél róla, pedig ez már a múlt, túl van a hat kemoterápiás kezelésen. Június 4-én volt az első, háromhetente kapta, szeptember 26-án a hatodikat, az utolsót. Október 17-től sugárkezelésre jár, öt héten keresztül huszonötöt kap, ez pár perces beavatkozás, utána jön a hormonkezelés, a mellrák nála hormonális problémából ered.

– Bemegyünk a kezelésre, három órán át folyik belénk a kemó. Úgy kell ott eltölteni az időt, hogy ne saját sebeinket nyalogassuk, hanem próbáljunk egymásba lelket önteni, álljunk hozzá kicsit pozitívan, aki mellettem van, ugyanezzel küzd. Nem nyavalygunk, siránkozunk, hogy „jaj, szegény én”, inkább nevetgélünk, megpróbáljuk kicsit ironikusan felfogni. Sokat segít, hogy az ember találkozik ugyanolyan időssel, mint ő, sőt, vannak fiatalabbak is. A rák nem válogat, teljesen mindegy, ki az az ember, hány éves, mi a foglalkozása.

Próbálom találgatni, honnan eredhet a betegség. Kata szerint van lelki eredete, fontos a táplálkozás – ő korábban nem nagyon figyelt oda –, a mozgás – ezt sem illesztette napi rutinjába –, a hajszolt életvitel. Azóta mindenre odafigyel, sok zöldséget, gyümölcsöt eszik, önmagára, a relaxálásra is hagy időt.

– Az elejétől úgy állok hozzá, hogy ezt le fogom győzni. A mellrákot jól lehet kezelni, sok pozitív példát láttam a Fagyöngy Egyesületben; idősebbek, fiatalabbak jöttek oda hozzám, és mondták, ne aggódjak, minden rendben lesz. Azt kell látni, hogy végül ott állok majd, kinőtt hajjal, meglesz a mellem. Volt, aki megkérdezte, miért engedem a kemoterápiás kezelést, hiszen az méreg. Az orvosok elmondták, tudtam, ha elfogadom a kezelést, egyértelmű a gyógyulás. Ha nem fogadtam volna el, az motoszkált volna bennem, hogy nem teszek meg mindent, saját esélyeimet csökkentem. Én is borzalmakat képzeltem el a kezelésről. Előfordult, hogy itt feküdtem, sírtam, hogy fáj, nem akarom, nem bírom, nem csinálom, többet nem adatom be a kemót, annyira rossz a mellékhatása. Mégis mentem, csináltam, az ember becsüli önmagát, akar magáért küzdeni, önmagáért tenni. Szeretem magam annyira, hogy tegyek magamért. Ha én nem vagyok képes erre, akkor hiába segítenek mások. Csak én tudom odatenni magamat.

Kata azt mondja, példát kell mutatni a lányainak, „anya képes arra, hogy felálljon”. Szerinte élni kell az életet, kikapcsolódni, feltöltődni, kihasználni minden percet, amikor jól van. Párjával buliba megy, a gyerekekkel nyáron a Balaton-partra – nem napra, csak árnyékba. Eddig is értékelt minden jót, mindazt, ami körülveszi őt, most meg pláne. Minden kicsi dolognak örülni kell.

– Annyira nincs betegségtudatom. Bemegyek a kórházba, de nem úgy, mint egy beteg. Megerősített, megnövelte az önbizalmamat, büszke lehetek önmagamra, hogy ezt megcsináltam, túléltem. Felöltözök, megyek, élek és vidám vagyok. Nem fogok elbujdosni, megyek emberek közé, erőt adni másoknak. Van parókám, de nem bírtam viselni, mindig kendőt kötöttem. Most természetes, hogy ez a hajam. Az élni akarás, életkedv sokkal nagyobb bennem, mint hogy a sebeimet nyalogassam. A párom elfogad, így szeret, imád, pedig nem szép látvány, mikor lekerül a kendő és a melltartó. Nekem több problémát okozott, hogy nincs hajam. De tudom, hogy ez átmeneti állapot. A radiológus azt mondta, a sugárterápia után el lehet végezni a mellrekonstrukciós műtétet. Lesz még feladat.

Kata az, aki édesanyját és családját nyugtatgatja, vigasztalja. Édesanyja nagyon sokat segít, főz, mellette áll, minden kívánságát lesi. „Anyu, jövök hozzád rehabra”, mondja viccesen a lánya. Beszélgetnek, nevetnek, ő nem lesz depressziós, közli. Barátnője is támasza, „jól van, Kati, kemény csaj vagy, csináld”, mondja. Az élet szép, sok minden vár még rá, ez csupán egy átmeneti időszak. Verset ír, összegyűjtötte egy csokorba az írásait, 2015-ben jelentette meg egy szép kis kötetben. Írt anyukájáról, gyerekeiről, a szerelemről, a világban található szépségekről. Érzéseit, lelkét fogalmazta meg szavakkal. A második kötetben, ami idén nyáron készült, a betegségről is írt, segített azt feldolgozni.

Emeljük ki a család támogatását, erősítését és a veszprémi kórház színvonalas onkológiájának munkáját, kéri. Orvosokat, nővéreket, akikkel alkalmanként találkozott. Berki Csaba sebész emberi és szakmai hozzáállását, Tálos Zsuzsanna doktornőt, aki a későbbiekben is kíséri majd őt.

– Azért vállalkoztam erre a beszélgetésre, hogy elmondjam, nagyon fontos a szűrés, az önvizsgálat, merjünk orvoshoz menni, ha észreveszünk magunkon valamit. Nem lehet azt állítani, hogy a negyvenöt év feletti hölgyek a veszélyeztetettek, mert a fiatalabbak is. Sokat számít, ha időben elkezdik a kezelést, a mellrák leküzdhető. Szeretném a csajoknak, nőknek elmondani, merjenek orvoshoz menni. A mellrákból meg lehet gyógyulni,

ki lehet belőle jönni, nem kell azt drasztikusan, szomorkodva felfogni. Ha az én példám, esetem egy embert elindít, már megérte.

A Fagyöngy Egyesület az emlőrák ellen összefogást, sétát szervezett szombaton a veszprémi belvárosban. Nemcsak az érintettek, de az ügyet támogatók számára is. Bimbó Katalin is ott volt közöttük. Rózsaszín kendőben.