Asszonysorsról félhomályban - Találkozás a lakásmaffiával, menekülés a hajléktalanszállóról

- Már korábban szerettem volna felveni a kapcsolatot a lappal, legutóbb akkor, amikor sms-ben kérdezte valaki, hogy van-e kiút a hajléktalanszállóból. Válaszoltam volna, de egy fillér sincs a kártyámon. Az én sorsom egy lehetséges válasz. Érdekli?

Bólogatok.

- Láttam jobb napokat is. Az eredeti szakmám elektroműszerész, ügyes is voltam a szakmában, jó munkákat kaptam. A férjem autó-motor szerelő volt, megbecsült szakember. Olyannyira, hogy külföldi munkára helyezték jó húsz évvel ezelőtt Jugoszláviába. Egy alkalommal a tengerben fürdött, rosszul lett a vízben. Gyorsan kihozták, de már nem tudták megmenteni az életét. Ott maradtam özvegyen egy kilenc- és egy hétéves gyerekkel, meg egy félig felépült, százötven négyzetméteres házzal, aminek az építését majd egy évtized alatt befejeztem, de aztán eladni kényszerültem. A vevő azt ígérte, hogy az előleg után egyben, készpénzben fizeti ki a házat, de ez meghiúsult. Egy környékbeli településen tudtam egy kisebbet venni. Erre banki hitelt vettem fel, mert nem jutottam hozzá a pénzemhez. Az emeleten egyik lányom lakott két gyermekével. Hamar kiderült, hogy a háznak nem volt alapozása, a vécétartályba meleg víz folyt, a nappaliban fel lehetett porszívózni az alapozást, csaknem ránk dőlt a kandalló.

- El kellett hagynunk a házat, előbb albérletbe, majd a hajléktalanok szállására kerültem. Ez a ház egyébként elég nagy volt, korábban arra gondoltam, hogy nyitok egy kis cukrászdát, ezzel munkát adhattam volna a gyerekeimnek is. Már régebben megszereztem a vendéglátó-üzletvezetői képesítést, dolgoztam ebben a szakmában is. A nehéz anyagi helyzetben mégis az segített ki, hogy biztonsági őri végzettségem is van. Amikorra a hajléktalanok közé kerültem, már ötvenszázalékos egészségkárosodást állapítottak meg nálam, kaptam huszonötezer forintot, amiből ki tudtam fizetni a hétezer forintos térítési díjat a szállón. Biztonsági őrként dolgoztam, persze feketén, de lassan össze tudtam szedni annyi pénzt, hogy újra albérletbe költözhessek.

- A hajléktalanok között nagyon nehéz megőrizni magunkat. Én csak a szociális munkásokkal tartottam a kapcsolatot, mert féltem attól, hogy végleg leragadok. Igaz az, hogy ezeken a szállókon előfordul, hogy eltűnnek az emberek értékei, ruhái, de sokszor nem is gonoszság vagy rosszindulat miatt zárul le a kivezető út. Megkínálnak egy fél üveg sörrel, cigarettával, amit aztán viszonozni is illik. Nem volt nehéz nemet mondanom, soha nem dohányoztam és nem iszom alkoholtartalmú italokat. Mellesleg mást sem nagyon, leginkább csapvizet. A szálló is segített abban, hogy ki tudjak menni, kaptam tőlük anyagi segítséget a kaucióhoz.

- Az albérletben egy darabig minden rendben ment, aztán életveszélyesen megfenyegettek, nem először és nem is utoljára. Jobbnak láttam eljönni. Teljes mértékben hitelből vettem egy lakást, amiről azt állítoták, hogy 1953-ban épült, műanyag nyílászárókkal van felszerelve és valóban tetszetősnek is tűnt. Lakva ismerszik meg a lakás is. Kiderült, a ház 1903-ban épült, nincs benne kő, tégla, csak vályog, az áramomat hosszabb ideig mások is használták, a fűtés nem megoldható csak árammal, mert a kémény az omlásveszélyes vályog miatt használhatatlan. Egy alkalommal sikerült kiderítenem, hogyan lopják az áramomat, de nem tudtam anyagi helyzetem miatt kifizetni az új mérőórát. Egyik kedves szomszédom ajánlott volna uzsorakamatra pénzt, de ezt eszem ágában sem volt elfogadni. Azóta nagyon haragszik rám. A másik szomszédaim, akik az áramomat megcsapolták, megvertek, megfenyegettek. Ma már velük jó a kapcsolatom, nem én szipolyozom őket, ezt már látják. Nekem a jövedelmem feleannyi sincs, mint a hitelem törlesztése, de hát ezen kívül is vannak számlák, víz, villany... Gyógyszerekre is kellene költenem, de nem telik rá.

- Olyan ostoba voltam, hogy haszonélvezeti jogot adtam annak az embernek, aki hozzásegített a lakáshitelhez és most nem engedi bejelenteni hozzám a gyerekeimet. Egyiknek már három utódja van, a másik pedig azt mondja, nem engedheti meg magának, hogy gyereke legyen. Mindkettőnek van jó szakmája, érettségije, nyelvtudása, csak munkája nemigen akad.

- Munkám különben nekem sincs. Pedig próbálkozom. A munkaügyi hivatalban megjelenő ajánlatokra azonnal jelentkezem, életrajzot írok, bemutakozó levelet fogalmazok, állásinterjúkra megyek. Hiába sorolom fel, hogy milyen szakmai gyakorlatom van, hogy bármit elvállalok, nem kapok munkát. Leginkább választ sem. Olyan lehetséges munkaadóktól, akiknek kiadom az összes adatomat, épp hogy meg nem alázkodom. Itt is próbálkoztam biztonsági őrként elhelyezkedni, de ha lehet, alkalmazottként, no az alig járható út. Vállalkozói igazolvány kellene, de erre pénzem sincs, meg nem is akarok vállalkozó lenni. A kék könyves alkalmi foglalkoztatás is alig fordul elő a gyakorlatban. Itt legalább ígéretet kaptam, ha mást nem is.

- Azt ki ne felejtse, hogy gyakran látom: olyan emberek dolgoznak jó állásban, az én szememben sok pénzért sok helyen, akik jó nyugdíjat is kapnak, közben nekem, akinek még tíz évet kell ledolgoznom az új nyugdíjkorhatárig, azt mondják, hogy öreg vagyok. A fiataloknak sem könnyebb. Mondja, nem lehetne úgy szabályozni a nyugdíj melletti munkavégzést, hogy tényleg csak azok dolgozzanak, akik arra rá vannak szorulva, és nem a fiatalabbak elől szívják el még a levegőt is? Idősebb korban miért nem lehet ingyenes munkát végezni másokért?

Szedelőzködünk, s közben még mondja.

- Azt ígértem, mondok egy kiutat a hajléktalanszállóról. Most, hogy végighallgatott, én is azt gondolom, hogy még nekem is lehet oda visszautam. Nagyon nem szeretném. Pánikbeteg vagyok, de öngyilkos nem leszek. Hiába temettetne el az önkormányzat, a halálommal csak gondot okoznék a gyerekeimnek.