Az alkoholizmus fogságában

Furcsa egy helyzet ez, hiszen az ember azt gondolná, akinek már három évtizede nem érintette alkohol a torkát, arra már nem illik az alkoholista címke. - Sajnos ez nem igaz. Ugyanis aki egyszer alkoholista lesz, az már örök életére az marad. Bizonyára a gének, és valamilyen hajlam is közrejátszik ebben. A mai napig kívánom az italt, és ha meginnék akár csak egy sört is, akkor ismét elindulnék lefelé a lejtőn. Ha a szervezet egyszer már hozzászokott az alkoholhoz, akkor folyamatosan igényli azt.

Fiatalon, szakmunkástanulóként emeltem fel először a poharat. Aztán talán túl korán nősültem meg, nehezen fogadtam el a feleség, a család miatti szabályokat, kötöttségeket, és egyre gyakrabban jártam le a kocsmába a barátokkal. Közel tizenöt évig éltem az ital bűvkörében, és bár mindig volt munkaviszonyom, a családom erősen megsínylette a káros szenvedélyemet.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éltem át szép pillanatokat ez alatt a tizenöt év alatt. Szerettem a jó barátokkal mulatozni, de le kellett süllyednem a legmélyebb szintre, hogy többet ne vágyjak oda. Még időben eszméltem, és harmincnégy évesen, önként mentem be az elvonóra1981-ben. Rögtön mondtam az ottani főorvosnak, hogy én ide többet bizony nem fogok jönni, amire ő csak azt felelte, majd akkor hoznak. Nem lett igaza, azóta tiszta vagyok, és boldogan élek a családommal  mesélt életéről Perlaki László.

1984 januárjában hozta létre a pápai alkoholizmusellenes klubbot, huszonegy alapító taggal. Előfordult, hogy harminc feletti létszámmal büszkélkedhettek, manapság azonban már szinte csak negyed annyian üldögélnek szerdánként a klubnak otthont adó pápai Várkastély egyik termében. Sokat változott a világ. Például, amikor a jogosítványomat letettem 1966-ban, az ittas vezetés még enyhítő körülménynek számított baleset okozása esetén. Abban az időben is voltak alkoholisták, de akkoriban még létezett a kényszerelvonóra küldés gyakorlata is. Ellenben a kétezres évektől kezdve az állam fokozatosan veszi le a kezét az alkoholistákról  mondta a Szivárvány Alkoholizmusellenes Klub vezetője, aki szabadidejében megelőző és a gyógyulásra hitet adó szándékkal szívesen tart előadásokat a témával kapcsolatban.

Szavait megerősíti Birloni István szocioterapeuta is. 2003 óta foglalkozik szenvedélybetegek kezelésével. Véleménye szerint, ahhoz képest, hogy jelenleg körülbelül egymillióra becsülik az alkoholisták számát Magyarországon, a kórházakban nem foglalkoznak kellőképpen velük. Az alkoholizmusból nem lehet egyik napról a másikra kigyógyulni. Ez nem egy olyan betegség, hogy felírnak rá egy gyógyszert, és onnantól meg van oldva a probléma.


Az első, talán a legnagyobb lépés az alkoholizmus beismerése, és az elhatározás, hogy nem iszok többet. Ezt követően egy alapos kórházi, orvosi kezelésre van szükség, majd hosszú hónapokig tartó utókezelésekre és terápiákra. Mindez a legjobb esetben is minimum két évet vesz igénybe, és ekkor még mindig nem szokott le az alkoholról a beteg, csak tünetmentessé vált.

A probléma Magyarországon ott kezdődik, hogy az utókezelésekre, rehabilitációra egyszerűen nincs hely, sem pedig megfelelően kiképzett személyzet  vázolta fel a problémákat Birloni István. Továbbá elmondta, hogy mára elérkeztünk oda, hogy nem csak a harminc felettieknek, hanem már a tizenévesek többségnek is komoly gondot jelent az ital. Az alkoholista tinédzserek problémájának gyökerét pedig a családban kell keresni. Hiszen ő maga hiába figyelmeztet iskolai előadásokon az italozás káros mellékhatásaira, a szüleik szavára jobban odafigyelnek a fiatalok, mint egy vadidegenére, aki ráadásul a suliban papol nekik. Mindemellett egy szemléletváltásra is szükség lenne, mivel a magyar társadalom hajlamos eltusolni, szőnyeg alá söpörni az alkoholizmus dilemmáját, egyedül pedig semmiképpen sem lehet kigyógyulni belőle.

Károly alapításától kezdve tagja a Szivárvány Alkoholizmusellenes Klubnak, aminek elmondása alapján nagyon sokat köszönhet. A klubtagokkal, barátaival bíztatták egymást, hogy sikerüljön lemondani a káros szenvedélyükről, és Károly küzdelme sikertörténetnek számít. Huszonnyolc éve nem iszik alkoholt, bár egy visszaesést átélt másfél évtizede, de a családja, valamint a klub segítségével ezen a holtponton is túl tudott lendülni. Azóta ő is tiszta.  Sajnos vannak alkoholisták, akik menthetetlenek.

A leszokáshoz rendkívül erős elhatározás, hatalmas akaraterő kell. Egy külső szemlélőnek egyszerűen hangzik a leszokás folyamata, de ez egy szenvedélybetegnek már-már észvesztően őrjítő tud lenni. Azonban, aki komolyan ki akar kerülni az alkohol mélységeiből, annak meg is lesz rá az esélye  tette hozzá a szocioterapeuta. Perlaki László szerint is az akaraterő az egész kulcsa. Az alkoholistává válás folyamatát ő úgy írná le, mintha valaki folyamatosan csúszna le egy sáros, felázott falú gödör mélyére. Viszont amikor a szerencsétlenül járt illető megpróbálna kikecmeregni a gödörből, állandóan vissza-vissza csúszik, és csak nagyon lassan, olykor oldalazva halad felfelé. Ám amint a klubvezető példája is mutatja, a józan világba történő visszatérés nem lehetetlen feladat.