Az 1831. évi kolerajárvány közel hétezer emberéletet követelt Veszprém megyében

A kora újkorban a Habsburg ­Birodalom határán úgynevezett vesztegzárállomásokat hoztak létre, hogy ellenőrizhessék a birodalom területére belépőket. Az 1738-ban indult nagy pestisjárvány idején és annak nyomán már az ország belsejében, illetve a birodalom határvidékein a fontosabb kereskedelmi utak, folyók átkelési helyein is felállítottak vesztegzárházakat. Ezeken az állomásokon főként kereskedők vagy idénymunkára érkezők tartózkodtak. A határokon átkelők részére kötelező volt a vesztegzárállomásokon karanténba vonulni, amelynek idejét is megszabták aszerint, hogy volt-e éppen járvány. Ha igen, akkor akár három hónapig, de különben is három-öt hétnyi időt voltak kötelesek eltölteni a vesztegzárházakban. A 18. században alkalmazott eljárás, a vesztegzárállomások rendszere képezte a védekezés egyik alapját a 19. század első felében is. Az 1831-ben Magyarországon kitört kolerajárvány 1817-ben indult Indiából, ahonnan Perzsián, a Kau­kázuson és a Duna-deltán, illetve az orosz területekről Lengyelországon keresztül terjedt el Európában. A hasmenés és hányás révén nagy folyadék- és sóveszteséget okozó betegséget a kortársak epemirigynek vagy epekórságnak is nevezték.

A kolera hírére 1830 decemberében a helytartótanács egészségügyi rendelkezéseket adott ki, amelyek szintén a korábbi évszázadok pestisjárványainak tapasztalataiból indultak ki. A lengyel határon történt védekező intézkedések ellenére 1831 júniusában Magyarországon is megjelent a kór, augusztusban pedig már nagy területen járványt okozott. A vármegyei hatóságok létrehozták a korabeli „operatív törzseket”, akkori nevükön a választmányokat, amelyek a járványhelyzet felügyeletére és kezelésére voltak hivatottak. Veszprém megyében 1831 júliusában alakult meg az egészségügyi állandó választmány Veszprémi Centrális Deputáció a Cholera dolgában néven. Tagjai táblabírák, fő- és alszolgabírák, esküdtek, valamint a vármegyei és járási orvosok voltak, vezetője a rendkívüli jogokkal felhatalmazott első alispán. A választmány tagjainak feladata volt, hogy „a megyének egészségbeli állapotjára teljes és kitehető igyekezettel ügyeljenek”.

A választmány a fennmaradt iratok tanúsága szerint a védekezés szervezésének és összehangolásának adminisztratív feladatait végezte. Közvetítette a felsőbb egészségügyi, pénzügyi és szervezési rendelkezéseket, amelyek alapján intézkedéseket hozott. Legfontosabb feladata a járvány terjedésének felügyelete, figyelése és akadályozása volt. Gyűjtötték a megbetegedések ada­tait, ellenőrizték a személy- és áruforgalmat, jelentették a más megyékből érkezőket. A vendéglőket, fogadókat kötelezték, hogy a megszálló idegenekről név szerinti jelentést tegyenek. A céheknek megtiltották, hogy vándorlegényeket fogadjanak fel. A szolgabírói vagy alszolgabírói szinten létrehozott bizottmányok rendszeresen jelentéseket, beszámolókat küldtek a központi választmánynak. Helyben ezek a bizottmányok teremtették meg a védekezéshez szükséges infrastruktúrát: döntöttek a járványkórházak felállításáról, ellátásáról; az orvosok, borbélyok alkalmazásáról. Nyilvántartást vezettek a betegekről, gyógyultakról és a járvány következtében elhunytakról. A cél a kór és a fertőzött területek elszigetelése volt. A járvány kitörésekor legelőször az utazókat ellenőrizték, útlevelükbe beírták, hogy fertőzött vagy fertőzésmentes területről érkeztek-e.

A választmány iratai az adminisztratív intézkedések mellett a betegség természetére és terjedésére is rávilágítanak. Ezzel együtt az ellene való védekezés, a korabeli alkalmazott gyógymódok is megjelennek. Zsoldos János, aki a megye legnagyobb és a járvány által leginkább sújtott városában, Pápán volt orvos, 1831 nyarán ismeretterjesztés céljából egy röpiratot adott ki a koleráról. A járvány elleni védekezés érdekében a betegek elkülönítését és a társas érintkezések csökkentését javasolta: „Ha dolga nints, ne járkáljon faluról falura, házról házra, kiváltképp pedig a sokadalmakat kerülje.” Az alkalmazható gyógymód tekintetében csak a korábbi járványok tapasztalataira tudott támaszkodni, hiszen – amint a tanácsaiból kiderül – magáról a koleráról nagyon kevés ismerettel rendelkezett. Gyakori szellőztetést, ecetes vizes felmosást és klórmeszes fertőtlenítést javasolt. Gyógymódként a megyében is azt alkalmazták, amit a helytartótanács elrendelt, és amit az újságok is propagáltak, azaz Morvai János tiszabábolnai plébános módszerét: a beteget jól betakarva melegben kellett tartani, hasára, a gyomor tájékára leforrázott teafüvekből pakolást kellett tenni, a forró kötést cserélni, hogy a meleg következtében a baktérium elpusztuljon. Emellett forró teát is itatni kellett a beteggel.

A járvány terjedésének csökkentése érdekében az utazókat a korábbi évszázadban használt vesztegzárállomások mintájára a kolera idején is igyekeztek elkülöníteni. A korábbi gyakorlat nem sokban változott. Az utazókra kötelező veszteglés céljára kialakított helyek mellett külön épületekben helyezték el azokat az utazókat, akik potenciálisan fertőzött helyről érkeztek, és külön azokat, akik járvány által sújtott területekről. A „veszteglőintézeten” belül a mozgás – belépéstől egészen a kilépésig – meghatározott koreográfia szerint zajlott, aminek célja az érintkezések elkerülése volt. Az intézet területén egészségügyi személyzetet állítottak szolgálatba, és biztosították az áru és az utazók csomagjának szellőztetését és fertőtlenítését is. Arra is odafigyeltek, hogy az utazók holmijával se érintkezzenek, ezért a megvizsgálandó papírokat egy arra rendszeresített ablakon keresztül, fogóval kellett az utazótól átvenni. Fertőtlenítették a fémpénzt mint a fertőzés átadására leginkább alkalmas eszközt, valamint a jegyzék ellenében átvett értéktárgyakat is. Az utazókat a veszteglés idejének letelte után az úgynevezett egészségi őrök az intézeten kívülre kísérték. A szárazföldi veszteglőintézetek, azaz a vesztegzárhelyek rendszerét a 19. század második felében Magyarországon fokozatosan felszámolták, mivel akkor már a hatóságok sokkal inkább a járványok lehetséges gócaiként, mint a védekezést valóban biztosító intézményként tekintettek rájuk.

A kolerajárvány Veszprém megyében 1831 decemberében szűnt meg. Leginkább a sűrűn beépített városokban okozta a legtöbb halálos áldozatot. A közel hétezer megyei halott egyhetede pápai lakos volt.