Karanténnapló: A fák titkos élete

A nyuszik és az őzgidák is várják a majálist, miért te lennél éppen szomorú? (Leland Palmer, Twin Peaks)

Május 1.

Itt van.

Május 2.

Éktelen, cérnahangú miákolás a padláson. A szomszéd cica minket választott családalapításának helyszínéül, ami felettébb megtisztelő, bár valószínűleg újabb, nem várt feladatokkal jár. Eddig három különböző hangfekvésben előadott panaszkodást különböztettem meg, ami három kölyköt jelenthet. Minimum. Az anyuka valószínűleg az a vörös lehet, amelyik úgy szökken fel a pince tetejéről a padlásra, mintha hazatérne. Bár tulajdonképpen… Járkál itt egy kandúr is, szép szürke, a szeme se áll jól. Rá gyanakszom. Holnap mindenesetre anyák napja.

Május 3.

A káptalantóti piacon irgalmatlan tömeg. A két méter betarthatatlan. Maszkot azért lehetne viselni. Ugyan remélhetőleg tetőztünk, mint a Dráva Jeszenovácnál, valamint új szakaszba léptünk, már ami a járványt és a védekezést illeti, de ez azért durva. Hitetlenkedve bámulom a teli parkolókat. Az ember kellő élettapasztalattal felvértezve is újra és újra meglepődik, hogy mennyi idiótával van körülvéve.

Meghalt Szilágyi István színművész. Sokadik kísérletre agyonverte a saját fia. Első indulattal most nem mennék bele abba, miként nézhette végig tétlenül a társadalom azt a vesszőfutást, amin élete vége felé keresztülment. Remek, karakteres színész volt. Jóval túl azon, hogy ő lett a haza Lópici Gáspárja. Bizonyos szempontból úgy járt, mint a száz esztendeje született Zen- the Ferenc, aki jó esetben a Tenkes kapitányaként vágtatott be a köztudatba, rosszabban mint Taki bácsi. Holott ő volt Jób.

Május 4.

Ez az a hét, ami belefut majd abba a vasárnapba (május 10.), amikor a madarak és fák napját ünnepeljük, a hatályos természetvédelmi törvény szerint is, meg csak úgy, magunktól. A hagyomány már több mint százéves, közvetlen előzménye a hasznos madarak védelmében megkötött 1902-es párizsi egyezmény, és négy évvel később az elemi népiskolákban már természetvédő és erkölcsnemesítő szellemben méltatták az ünnepet, amerikai mintára. A harmincas években Klebersberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter adott új lendületet a kezdeményezésnek, továbbfejlesztve azzal, hogy minden gyermek ültessen egy fát, ami „azután magával a gyermekkel növekszik, és így a gyermek lényéhez fűződik”.

Klebersberg kiváló ízlését dicséri még, hogy az iránt is élénk érdeklődést tanúsított, vajon minden iskolában megvan-e Herman Ottó Madarak hasznáról és káráról című alapvetése. Vajon most megvan-e? Az sem rossz persze, ha a kor szellemének megfelelően applikációkat tölt le a serdületlen ifjúság (legalább a szülők és nagyszülők szórakoztatására), amelyekkel megkülönböztethetnek egymástól fenyőt és tölgyet, liliomot és muskátlit, ölyvet és vércsét, sőt bibét és porzót útjuk során, ahogyan azt Bereményi Géza és Cseh Tamás oly szépen kifejtették egy régmúlt osztálykirándulás felidézésekor.

Bármennyire is általános nézet a materializálódott világban, a fa nem elsősorban termék. A bevonzások végeláthatatlan sorában ma Hrabal úr idevonatkozó passzusa is elém került a Véres történetek és legendák című kötetből. Így. „…Metek úr (…) nagy érdeklődéssel nézett fel a sudár, tíz méternél is magasabb törzsekre és a koronákban ritmikusan szétnyújtózó ágakra. A szentségit, mondta elismerően, ez aztán a fa! Micsoda gerendák, micsoda deszkák lehetnének belőle, hiszen egészséges, érett fák ezek egytől egyig, hogyhogy nem vágja ki őket?

Mondom, hát az úgy van, Metek úr, hogy itt minden fenyőnek neve van, ez itt a fess Tonicka, azt ott a chopoti erdőségben pompázó nővére tiszteletére csini Pepickának hívják, ez meg a szép Johanna, és ott áll valamennyi közül a legszebb, látja, milyen szabályosan elágazó gallyak vannak a koronájában? És itt a chartres-i katedrálisba nyíló ablak, ezért Miasszonyunknak, Notre-Dame-nak nevezik. Az meg ott Szent Agáta, a levágott keblű… látja, Metek úr, akárhányszor lejövök ide, ebben a tanítónőket utánzom, akiktől ezt az erdei parcellát vettem, ők is nevet adtak valamennyi fenyőnek, és akárhányszor lejöttek ide, hát először a fenyőket üdvözölték, mély szlávos meghajlással…”

Na most, tekintsünk el attól, hogy mily csodálatosan építi fel ezt a kicsinyke részletet is Hrabal, beleértve a szándékos szóismétlést, valamint az éssel való mondatkezdést, oly szépen, hogy egy félévet bizonyosan rászánnék egy kreatív írás kurzusra, amennyiben tartanék olyat és szögezzük le csupán, beemelve egy másik vendégszövegelőt is: így megy ez.

Az van még, hogy erre a kis gyöngyszemre kivételesen nem is Hrabalt olvasgatva találtam, amit viszont jó szívvel ajánlok lazulós karantén idejére is, hanem Jankovics Marcell A fa mitológiája című alapművében. Amit szintén. Az idézet után Jankovics az animizmusról mesél, szokása szerint magával ragadóan és lebilincselően egyszerre, azaz arról, hogy ezen érzéki világfelfogás szerint minden, ami mozog, lélegzik, hangot ad, illatot áraszt, az él. És amíg él, valamilyen formában lélek, szellem lakja.

A gyerekek is így gondolják, és erről egy német erdész, Peter Wohlleben ír remekül A fák titkos élete című könyvében. Például hogy a fák beszélgetnek egymással, gondoskodnak utódaikról és idős, beteg szomszédaikról, éreznek és emlékeznek. Amióta elolvastam, másként nézek a láncfűrészemre.