Egyenlő mércével – „A legtöbb, amit egy másik embernek adni tudsz, a figyelem”

Legutóbb egyikük közölte, hogy csak akkor jön hozzám, ha a húga otthon marad. Arra hivatkozott, hogy ha ő is ott van, akkor csak vele beszélgetek, meg az ő kedvenceit főzöm. Ez így nem igaz, én egyenlő mércével osztom a szeretetet, bár bevallom, a hugi „érdekérvényesítő” képessége erősebb. Mit tehet ilyenkor egy bölcs nagyi?

Müller Péter azt írja: „A legtöbb, amit egy másik embernek adni tudsz, a figyelem.”

Kedves levélírónk! A bölcs nagyi mindenekelőtt felfigyel unokái szükségleteire, ahogy ön is tette. Gyakori jelenségről írt, szinte minden családban ott lappang a rejtett harc a gyerekek között, tudni akarják, melyikük a nagymama, nagypapa szíve csücske. Az első unokának óriási előnye van, de ez nem baj. A versengés a külön bánásmódért, a féltékenység olyan tünet, amely pontosan jelzi, milyen alapvető szükségletekben éreznek hiányt a bármilyen korú szeretteink. Az unokák esetében különösen érzékenyen tudnak rezonálni a nagyszülők. Ön is pontosan látja, hogy az egyenlő mérce nem tud mindig működni, de higgye el, nem is fontos. Amire érdemes odafigyelni, azt már Montessori óta tudjuk: biztosítani kell személyes teret, időt minden gyermeknek. Tudatosan erre törekedtem a gyermekeimmel, és most az unokáimmal is ezt teszem. Volt kis szőnyeg a személyes térhez, ahol egyedül is lehetett játszani. Volt és van az „egyedül megyek a nagyihoz” állapot, amikor csak a jelen lévő kap figyelmet, időt. Ilyenkor csak hozzá illő tevékenységeket választunk, beszélgetünk személyes dolgokról. Lehet horgolást tanulni, űrállomást építeni, önállóan piskótát sütni vagy szerelni. Ezek a napok, órák eltüntetik a féltékenységet, és még meghittebbé válik az egyébként is csodás kapcsolat nagyszülők és unokáik között.