Volt egyszer egy lemezbolt Veszprémben

– Mintha tegnap lett volna, noha már három és fél évtizede. Fiatalon gyakran jártam a barátaimmal a Cserhát-lakótelepi boltba, ahol szájtátva bámultam az – akkor csak a Sky és az MTV csatornán látható – bandák lemezeit, képeit és pólóit, hogy aztán bőszen lapozgassam a német nyelvű Bravókat és Popcornokat. Én is úgy léptem be a társasház alagsori helyiségébe, mintha az egy titkos „bunker” lenne, ahol megszűnik a külvilág. Megesett, hogy csupán nézelődtem, olyankor úgy éreztem, hogy csak én vagyok és a hangfalakból szóló együttesek. A mai tinédzserek alighanem mosolyognak most, de a kereskedésnek varázsa volt. Persze ez akkortájt történt, mikor karácsonykor a banánért sorba álltunk a közértben, vagy a Benetton farmerünkre a közeli dollárboltban tettünk szert. Ahogy az itteni „zenebolondoknak”, nekem is a kedvenc üzletem volt, ahol sok zsebpénzemet hagytam.
Az üzletet az a Tóth József álmodta meg, akit a hatvanas évek végén fertőzött meg a zeneszeretet. Középiskolásként már angolul tanult, hogy a nyugati magazinokból „szótárazva” tudhassa meg a Beatlesszel és a Rolling Stonesszal kapcsolatos híreket. A hetvenes évek idusán, lemezjátszóval és szalagos magnóval a Bakony Művek pincéjében kezdett el diszkózni, és az első szárnypróbálgatásait siker fogadta. A vendéglátós karrierje a sorkatonai szolgálatát követően indult el, majd szigorú diszkósvizsgát tett. A balatonalmádi Panoráma és Aranyhíd diszkó után a füredi Pepsi bárban szolgáltatta a talpalávalót, aztán 1982-ben a fejébe vette, hogy nyit egy lemezboltot. – Az első butikok abban az időben nyíltak, akkor határoztam el, hogy a budapesti Fonográf és a győri Hangvárium után az országban harmadikként mifelénk is lesz egy lemezbolt. Nehezen találtam rá a lakótelepi ház szárítóhelyiségére, majd egy Szalai nevű elvtársnál, a tanács akkori termelési, ellátási és felügyeleti osztályának funkcionáriusánál „kisírtuk”, hogy kereskedelmi végzettség nélkül is adjon engedélyt a nyitásra. A többi már történelem: az elkövetkező évek bizonyították a bolt létjogosultságát. Pedig az ott lakók eleinte nem szimpatizáltak a vállalkozással – forgatta vissza az idő kerekét Tóth József, aki elárulta, hogy a nyitókészletük két nap alatt fogyott el.
Az induláskor voltak saját lemezei, de kapott barátoktól is, igaz, a legtöbbet egy fővárosi zeneműboltból szerezte be, amiket némi haszonnal adott tovább. Néhány év múlva az öccse, László is elkezdett besegíteni neki a boltban, majd idővel annak az irányítását is átvette tőle, mikor József átnyergelt a bőrdíszműves szakmára. Mivel akkoriban nehéz volt hozzájutni a nyugati hanghordozókhoz, szegedi egyetemisták révén kaptak jugoszláv lemezeket, persze számla nélkül, ahogy a nyugati árukról sem volt, amiket diplomaták, kamionosok és kint dolgozó szakmunkások hoztak be nekik, rendelésre, márkáért és schillingért. Ám az éjszakai életben „tóthjózsi”-ként ismert dj-nek osztrák és német barátok is hoztak a nagy kincsnek számított LP-kből. 

– Néha a vám- és pénzügyőrség helyi irodáján is időztem, mert a be- és a forgalomba hozataluk devizabűntettnek minősült. Időnként beszerzési jegyeket is nyomtattunk, hogy igazoljuk az eredetüket. Persze, csempészek is megkerestek bennünket, ilyenformán mi is sok kalózkazettával találkoztunk. Az idősebbek tudhatják, egykoron csak háromévente lehetett egyénileg nyugatra menni, ezért gyakran vettem részt társasutazásokon, ám a rendszerváltozás előtt így is kalandos dolog volt felkerekedni. Gyakran esett meg, hogy Bécsben lemezeket vásároltam, úgy félszázat, amiket még kint szétosztottam az autóbusz utasai között, így a vámosoknak nem tűnt fel, hogy mindenkinél volt egy-két darab, amiket aztán a határ itteni oldalán összegyűjtöttem. A vámhivatalba csak azt a néhány példányt kellett bevinnem, amik a határon valóban nálam voltak, de előfordult, hogy azok is kereskedelmi mennyiségnek számítottak. Emiatt kitaláltuk, hogy mivel a lemezeken más-más előadók szólaltak meg, ne legyen az összességük annak tekinthető. Ennek köszönhetően csak minimális vámot kellett fizetnem. Később VHS-kazettákon diszkóválogatásokat is hoztunk be. Igyekeztünk minden zenei műfaj otthona lenni, így rock és metal is volt a kínálatunkban – mondta a lemezlovas.
A Disco Shop később kinőtte a lakótelepi ingatlant, átköltözött a régi Piac térre, onnan a Kossuth utcán lett CD-kölcsönző, ám egy ideig a Skála Áruházban is székelt, majd a Rákóczi utcában lelt otthonra Sárga Tengeralattjáró néven, ahol Demjén Rózsi, Hobo és Horváth Charlie is tartott közönségtalálkozót. Akkor már csak László vitte a kereskedést, a bátyja ugyanis inkább veszprémi szórakozóhelyeken zenélt. Egyébiránt már csak alkalmanként vállal – elsősorban privát – bulikat, s akkor is inkább laptoppal dolgozik. Józsefet egyetlen helyen sem az anyagi szempontok vezérelték, jóllehet a lemezbolt a hőskorban nagyon jól ment. Mindig úgy volt: adni a legfontosabb. A bolt is a zeneszeretete okán nyílt, míg a célközönség a zeneszeretők széles tábora volt. Később mindenki átállt a bakelitről a CD-re, aztán az emberek a technika továbbfejlődésével mindent „leszedtek” a világhálóról. A kényelemmel és az ingyenességgel ők sem tudtak versenyezni. Pedig egy bakelit kézzelfoghatósága ma is élmény, a hangzása pedig visszaadhatatlan. – A digitális korszak átka bennünket is utolért, a másolások és letöltések miatt nálunk is egyre kevesebben vásároltak. Érdekes, hogy a modern technika térhódítása dacára ma egyfajta visszarendeződés tapasztalható, kezd visszatérni az analóg korszak, újra divat bakelitet hallgatni. Laci a helyi bolhapiacon árul feltámadásnak indult lemezeket, azokból az igényeknek megfelelően próbál beszerezni.

Az immáron táska- és varrógépüzletet vivő Tóth József a megyeszékhelyünkön rendszeresen találkozik olyanokkal, akik felismerik, mert valamikor nála vásároltak ezt-azt. A velük való önfeledt beszélgetések során jutott arra az elhatározásra, hogy a mostani üzletébe meginvitálja őket, az egykori vendégeket, vásárlókat egy vidám emlékestre. A napokban – egy pohár ital és halk muzsikaszó mellett – idézték fel a régi helyiség hangulatát, fellebbentve a fátylat az elmúlt időkről. Ahogy egykoron a boltban, az időutazók most is hosszasan cseverésztek. Mert mint a házigazdával közösen állították: zene nélkül egyszerűen nem megy.