Féltve őrzi a Sztálin-szobor egy darabját a zirci Orémusz József

Szerénysége miatt szülőhelyén, a bakonyi kisvárosban kevesen tudnak erről, de most felidézi az 1956-os eseményeket, melyek meghatározták életútját.

A zirci általános iskolát befejezve kis pannonhalmi kitérő után a veszprémi ipariskolában villanyszerelést tanult. Első munkahelye Dudarbánya volt, onnan iskolázták be fővárosi továbbtanulásra. Akkor tizen­nyolc éves volt. A Kilián laktanyával szemben lakott. Kezdettől „pesti srácként” harcolt, a lakás emeleti ablakából szórták a Molotov-koktélt a támadó orosz tankokra. Az utcán lőttek rájuk. Magukkal sodorták a dicsőséges forradalom eseményei, a tüntetések, a felvonulások. Ott volt a Sztálin szobor ledöntésénél, őrzi annak egy darabját, egy tízezrednyi részét, akik vittek belőle, őket „szobrászoknak” nevezték maguk közt akkortájt.

– Az életem ekkor gyökeres fordulatot vett. Ma is elérzékenyülök a sorsfordító történelmi események felidézésekor. Akkoriban naplót vezettem, feljegyeztem a neveket, helyszíneket, de e nélkül is mindenre emlékszem. Amikor a forradalom győzött, a hangulat nagyon jó volt, azt éreztük, bekövetkezett a várt fordulat, emlékezik.

Szülei aggódtak, hazament volna, de nem jártak a személyvonatok. Társaival felké­redzkedett egy teherszállítóra, a szén mellett utazva ért haza. Két nap múlva élelmiszer-szállítmányt vittek társaival Pestre. Nagy csalódás volt számára a forradalom leverése. November 4. után tudta, nincs más választása, mennie kell az országból. Mosonmagyaróvárról gyalog tar­tott ismerőseivel a határ felé, szénakazalban bujkáltak, de megtalálták és visszafordították őket az orosz katonák. Nem adták fel, a kocsmában az embercsempészek nyolcszáz forintért és egy karóráért átvitték őket. Az úton, majd külhonban is mindig vele volt a tenyérnyi kis fényképalbum az otthoniakról. Úgy döntöttek, Belgiumba mennek, gondolván, az 1958-as brüsszeli világkiállításon kaphatnak munkát. December 8-án „emberkereskedők” válogattak közülük, és ő is „elkelt”, egy plébánián volt pár napig, majd egy szőke hölgy a lányával érte jött.

Ettől kezdve életét szerencse vezette, a Bollen család – a férj ügyvéd volt és kerületi tanácsos – nagy szeretettel vette körül. Jött az első karácsony idegenben, szüleinek írt levele ma is megvan, könnyfakasztó olvasni, gyötörte a honvágy. Hiányoztak a társai, akik ezt enyhíteni tudták volna, ezért búcsúlevelet írt a befogadó családnak, és iskola helyett visszaindult a gyűjtőtáborba. Bollenék visszahívták, és társait is magukhoz fogadták. Családtaggá vált, taníttatták, min­denben segítették. Édesapjával 1961-ben tudott találkozni Bécsben, aki munkahelyi kiránduláson járt ott, édesanyja 1962-ben utazhatott Brüsszelbe, az eljegyzésére. Két lánya született, egyikük felvette a magyar állampolgárságot.

József egész életében mindenütt tisztességgel helytállt. Belgiumban, ahol a magyarokat a forradalmi napok után hősként fogadták és tisztelték, megkapta a Koronarend Arany, majd Aranypálma fokozatát.

– ’56 szellemének jelen kell lenni a fiatalok életében, hiszen az ország, a felnövekvő generációk sorsát határozta meg. A fájdalom, a csalódás, a tragédiák, a számtalan külföldre menekülő család sorsa mind befolyásolta azt, hogy ma miként élünk. Az életutam másként alakult volna, ha azon az októberi napon éppen nem akkor és nem ott vagyok. A történelem közvetlenül beleszólt az életembe, mint akkor másokéba is. Ez is ’56 öröksége, amit, remélem, a ma élők továbbvisznek. 1956 hite reményt, erőt, bátorságot adhat, mondja elérzékenyülve.

József ma Brüsszel és Zirc között ingázik, ide- és oda is van honvágya, vallja. Október 23-án mindig második otthonába utazik, mert 1957 óta a magyarok megemlékező ünnepségeket tartanak a Magyar Házban, ahol tagja az igazgatótanácsnak.

A magas rangú díj méltó elismerése a belgiumi magyar közösség érdekében végzett önzetlen munkájának, az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét ápoló tevékenységének. A díjátadáskor Nagy Zoltán nagykövet diákkora egy számtanpéldájával indította ünnepi beszédét. – Nyolcszor hat? Negyvennyolc… Nyolcszor hét? Ötvenhat… 1956-ban én még nem éltem, de diákkorom egy része a rendszerváltás előtti évtizedekre esik. Annak idején általános volt ismerősök körében a fenti „számtanpélda” emlegetése, s akik emlékeznek rá, felidézhetik az eredmény bemondását követő cinkos kacsintást is, ahogy egyszerre hozzátettük: ezt jól megtanultuk, mondta.