„Nekem ez misszió!” – Több mint száz kockája van a veszprémi Pintér Gábor tanár úrnak

„A tanárság nálam nagyon korán kezdődött” – vág bele Gábor bá' – így hívja a diákság – a kádártai családi ház nappalijában. „Annak idején, a régi rendszerben, ha valakinek valami nem ment, tanulópárt kapott. Mivel nekem jól ment a matek, beosztottak egy Németh Kriszti nevű hölgy mellé, aki osztálytársam volt és segítenem kellett neki matematikából. Ötödikes voltam, de észrevettem, hogy a segítés matekból nagyon feldob. Az, hogy a magyarázatom révén valaki előbbre jut. Pár hónap múlva otthon kijelentettem: matek tanár leszek. Ez egyre inkább tudatos lett, majd egyre több embernek segítettem, és egyre jobban élveztem. Már a gimibe is úgy mentem, hogy tanár akarok lenni.

Pedig nem volt pedagógus a családjában, ő meg el nem tudná képzelni, hogy mást csináljon. Gábor bá' Szombathelyen nőtt fel. Családjukban a szeretet volt a középpontban, ez az alapja a pedagógiájának.

Azt vallja, hogy legyen szeretet, és utána lehet dolgozni.

„Vannak az életemben kanyarok, egy ilyennek köszönhetem azt is, hogy Sopronban megismerkedtem a feleségemmel. Ő bakonyi, és amikor úgy döntöttünk, hogy próbáljuk meg együtt, akkor felmerült, hogy hol? Volt egy nyugis egyetemi város, közel a Balatonhoz, amelyről csak jókat hallottunk. „Miért ne itt?” gondoltuk. Nagyon megszerettük Veszprémet! Jó döntés volt. Ez 2001-ben történt. Mikor ideköltöztünk, szülői segítséggel, egy 55 négyzetméteres lakásban kezdtük a Vécseyben az életünket.”

„Amikor már tudtuk, hogy jövünk, beadtuk a papírokat mindenhova és leginkább az volt a válasz, hogy nem. Aztán a nyár közepén, amikor már erősen aggódni kezdtünk, a német-tanító szakos feleségem kapott egy meghallgatást a Padányi Iskolából, hogy tanítót keresnek. Bement, és kellett, majd őt kérdezték meg, hogy ugyan a férjed nem matek szakos? „Matek-tesi-infó!”. Jöhet ő is! Elkezdtünk tanítani a Padányiban, ahol nagyon jó helyen vagyunk.

Jó a közösség, jók a gyerekek, közös az értékrend.

Előtte öt iskolában tanítottam. Mindenfélében: kicsiben, nagyban, kevés gyereknek, sok gyereknek. Sok mindent kipróbáltam, tudok különbséget tenni: nagyon jó itt!”

„Annak idején nem lehetett egy szakra menni, a testnevelés pedig adott volt nekem, mert a szüleim kézilabdáztak mind a ketten. A sport szerves része volt mindig az életemnek, így megvolt a szakpár. Az informatika? Amikor egy kisiskolás feltett egy kérdést ebben a témában és nem nagyon tudtam rá a választ, akkor elvégeztem gyorsan egy OKJ-s képzést. De mivel ez kevés volt, elvégeztem a felsőfokú tanulmányokat is ebben a témában. Igen, teljesen más dolog ez a hármas. Az én számból mindig hiteles az a mondat az óra végén, hogy tessenek kint lenni egész nap.

Jobban el is fogadom azt, amikor már megőrülnek a gyerekek a hatodik órán. A gyerekeket nagyon-nagyon sok inger éri, amit szelektálni kellene megtanítani nekik, de mi sem igazán tudjuk pontosan, hogy miként kellene tenni. Amit ők befogadnak, azt mi fel sem tudjuk dolgozni.

Egy átlag tizenéves gyerek közel negyvenszer annyi ingert képes befogadni, mint egy átlag ötvenéves.

Ez a mi felelősségünk is, amiért tudunk tenni és kell is. Mint informatika tanár is vallom, hogy a számítógép igen; játékra is való. Bennünket annak idején ennyi inger nem ért.

Ráadásul bármikor, bárkivel kapcsolatba léphet. Nem ez a gond. A baj az, hogy a mai kisgyerekek szüleit már szintén beszippantotta mindez és a gyerekeknek ez a minta. Az, hogy pittyen a telefon, és azonnal kézbe veszi. Nehéz. Nem lehetünk vaskalaposak ebben sem, viszont muszáj szabályokat hozni, hiszen jó, hogy hozzá tudnak jutni minden információhoz, másrészt nem.”

„Gyerek voltam még, amikor Rubik Ernő kitalálta a kockáját. A családnak nem volt, majd úgy alakult, nem foglalkoztam vele. Évekkel később a Padányi testnevelési szobájában arról döntöttünk, hogy ünnepeljük meg a név- és születésnapokat. Egyszer Kriszta kolléganőm azt találta ki a többiekkel, hogy vegyenek nekem egy Rubik kockát. Ez a 38. születésnapomon történt. Megkaptam életem első kockáját, egy négyszer négyest. A kislányom a Pannon Várszínházban, A Muzsika hangjában játszott, én pedig járkáltam a kockámmal és vártam a gyereket, miközben a színészek tanítgattak a kockaforgatásra. Kellett egy év, amíg ki tudtam rakni. Aztán vettünk egy klasszikus hármast. A feleségem akkor egyetemre járt, és kitalálta azt, hogy minden sikeres vizsga után kapok egy újabb kockát. Egyre jobban elkezdett tetszeni a kocka, ezért minden név- és születésnapomon megleptem magam egy-egy újabbal.

Amíg nem tudtam kirakni, addig nem vettem újabbat. Előfordult, hogy másfél évig nem rendeltem kockát… Az nagy munka volt, segítséggel. Tizenhárom év alatt most már átléptem a száz darabot kocka ügyben. Nekem ez misszió! Ez nem a szó szoros értelmében gyűjtemény, hanem megnyugtat. Ha van időm, akkor kézbe veszem – bárhol. Általában két kockám van, és ha például az orvosnál valakinek felkeltette az érdeklődését, volt, hogy odaadtam ajándékba. Előfordult, hogy a buszon tekertem, egy kislány végignézte, egy vadonatúj dobozolt kockát adtam neki ajándékba. Ha ezt is összeszámolom, legalább száz kockát ajándékoztam el.

Ha valakinél elérem, hogy telefon helyett kockát vesz a kezébe, akkor már nyertem.

Egyébként valaki vagy akarja és megtanulja kirakni, vagy nem és akkor nem tanulja meg. Az előző osztályomban a 27 gyerekből, 22 ki tudta rakni. A jelenlegi osztályom is nagyon szeret „tekerni”, már több, mint az osztály fele ki tudja rakni, külön öröm nekem, hogy egymást tanítják. Az egyik legkedvesebb kockám – egy négyszer-négyszer-hatos – az, amelyiket a bátyámtól kaptam. Ő 2003 óta Kanadában él, ezért lelkileg másként kötődöm hozzá.”