Gondolatok vakáció kezdetén

A nagyobbaknál, a „felnőtt-gyerekeknél” nyár elején többnyire a tanulmányi, egyetemi költségek, meg azért valami kis lazulásra költhető anyagiak előteremtése a cél. Sokan mondják, nem könnyű, de ezt hadd cáfoljam meg. Örömmel látom az egyik bevásárlóközpontban, hogy diáklányok-fiúk hada pakolja az árut, sőt, még a kasszába is – pénzzel bánni felelősség! – beültetik őket. Udvariasak! Meg lehet azt tanulni. Meg lehet szokni, ki lehet bírni, ha van cél. És ki előtt ne lebegne? Rengeteg helye van a pénznek, s aki időben elkezd gondoskodni magáról, aktív kenyérkeresőként és szülőként helytáll később is, felelősséget vállalva gondoskodik gyerekeiről, családjáról. Ez így természetes, egészséges.

Tízéves voltam, nagyszüleim kiültettek házunk kapujába, meggyet, kajszit, körtét árulni. Élveztem, ismertek a környékbeliek, szívesen vásároltak tőlem – egy gyerektől! Tudták, a mérleg nálam nem csal, sőt, inkább ráteszek még egy marékkal, s természetesen kóstolót is adok. Tizennégy voltam, amikor első nyaramat már egy (nem is kicsi) cégnél, a postán kezdtem, hogy a júniusban megkeresett egyhaviból fedezzem a nyaramat. Még a malacperselybe is jutott. Minden évben megtettem a középiskolás évek alatt, beilleszkedtem – mert akartam – a felnőttek világába. Többen voltunk tizenévesek, ami segített. Azt a munkát is meg lehetett tanulni, bár délutánonként négyórás kemény odafigyelést követelt, szusszanás nélkül.

Amit eddig leírtam, az mind szép és jó, de hova és mire akarok kilyukadni? Elárulom. Arra, ami a mai szülőket elnézve zavar. Nevezetesen a nevelés, a gyermek egészen kicsi korától. A könyörgés! Idézek. „Jó lesz így, kicsim? De biztosan jó lesz? Mehetünk anyához-apához? Légyszi, mondd, mit szeretnél, kincsem! Naaa, légyszi! Mit kívánsz, jaj, azt inkább ne, kérlek, nézd csak, inkább ezt, látod, juj, de cuki…”

De elég, nem folytatom, mert kirázott a hideg. Oké, hogy egy szülőnek vannak kötelességei, nem kevés, a gyereknek meg jogai – szintén nem kevés! És lépten-nyomon tapasztalom, utóbbiak ügyesen élnek és vissza is élnek vele. Kőkeményen! Inkább bele sem gondolok, mire viszik majd az életben ilyen rajttal. Deviancia, káros eszmék majmolása, személyiségzavar, majd padlóra kerülés, és a többi.

Valahogy „a mi időnkben” más volt a helyzet. A nagyszüleimnek fillérre el kellett számolnom a gyümölcsárusítás bevételét (fele mindig az enyém lett). Eszembe sem jutott „véletlenül” zsebre vágni egy-két tízest. Ők meg nem kutatták, tudták, legfeljebb papírzsepit és bicskát (mai nevén okosteló) találnak a zsebemben – de pénzt nem! Naná, jött is volna a pofon! Bár nem vertek úgy egyébként. A postai rovatolásnál meg aztán mukkani sem mertünk, ha megjelent a műszakvezető. Hogyne! Akit leszidott, megérdemelte! De nem rohant anyucihoz-apucihoz bőgve, hanem másnap jött, s folytattuk a melót. Rend volt, tudtuk a határokat, betartottuk. És aztán szeptemberben is betartottuk a suliban: amíg a tanár(nő) beszélt, mi hallgattunk. Utána kérdeztünk s mondtunk véleményt.

Ma, ha megszólal a gyerek, a szülő kénytelen elhallgatni. A tanár, bármit (be)szólnak neki, el kell, engedje a füle mellett. Gyerekeink tudatosak, öntudatosak, de nem csak egymással szemben, szüleikkel-nevelőikkel szemben sokkal inkább. Mire vezet, jó ez így? Nem azzal van bajom, ha valaki kiáll a jogaiért, jól teszi, csupán annyit kérdezek: hova vezet, ha már pici korában a gyerek dönti el, mi legyen (nyilván az, amit ő akar), miközben belenő abba, hogy szülei éjt nappallá téve gürcölnek, előteremteni az igényeinek mindent, majd aztán felnőttként is elvárja. Nem biztos, hogy ez jó irány. De ellenpéldának szerencsére ott vannak a tizenéves boltosok, pénztárosok, kocsimosók és a többiek, akik kellő időben rádöbbentek: időben bele kell kóstolni, beleszokni az élet keményebbik oldalába. Is. Őket nem féltem, meg fogják állni a helyüket. És megtanulják állni a pofonokat, amit, ha nem a szüleiktől, de majd az élettől kapnak. Mert előbb-utóbb kapnak. És ez a helyes út – szerintem.