A Forró széltől az egresmártásig

Július 17.

Veszprém, História kert, Norah Jones-koncert. Az első néhány szám alatt eszembe jut, hogy Norah Jones előadása maga a megtestesült elegancia, elképesztően pontos és profi, csodásan énekel, de nem lesz-e ez így egy kicsit unalmas is. Aztán hirtelen meghallom a hangját a hangja mögött. Onnan, ahol a lélek lakik. Ezt a hang mögötti dolgot, azt hiszem, Ray Charles mondta egyszer. Vagy nem jól emlékszem és nem ő, de azóta figyelek rá.

Július 18.

A kánikula ki tudja, hanyadik napja. Már nem számolom. Méghozzá a legrosszabb fajtából, párás, fullasztó, ha éppen nem süt a napocska, akkor még rosszabb. Azért nem nyafogok nagyon, elvégre nyár van, és nyáron meleg van, így történt ez régebben is, amikor persze minden jobb volt. Még mindig jobb, mint fázni. Ráadásul a délelőttbe belerobban egy géphang, és nem is csitul órákon át. Érzem, ahogyan közelít a síkideg. Aztán irgalmatlan, ütemes puffanások szintén sokáig, pont olyan, mintha a Test Department nevű indusztriális zenekar próbálna a nyári konyhánkban, de nem. Felismerem, ez egy nagy samu, és falat bontanak. Az építkezés egy utcával arrébb zajlik, mégis nehezen szabadulok a gondolattól, hogy a fejemet verik belülről a negyven fokban, és se kegyelem, se menekvés. Azért persze belegondolok inkább, mint hogy nyavalyogni kezdenék, elő a jó öreg empátiával. Mert nekünk van egy gyönyörű százéves öntöttvas kádunk a kertben, amit saját kezűleg restauráltunk, így aztán munka közben néha (gyakran) odaballagok és eltűnök benne. Ez az ember meg a néhai John Bonham pontosságával üti a dobot, azaz a falat. A felénél elsírnám magam. Jó, nyilván fiatalabb, de akkor is. Az ilyen srácok nagyon kemények, nem fotelépítők, és így tartják el a családjukat. Tisztelet van bennem és megbecsülés, miközben várom, hogy elfáradjon. 

Július 19.

Felszedek egy sor krumplit. A termés bősége és szépsége a legmerészebb álmaimat is felülmúlja. Boldogság. Az írek érezhettek így, amikor éppen nem éheztek. Álmélkodásomból arra eszmélek, hogy az égbolt beborult ugyan, mégis úgy ömlik rólam a víz, mintha elfogadtam volna Francis Ford Coppola meghívását az Apokalipszis most forgatására. Na jó, Werner Herczog jöhet még szóba és a Fitzcarraldo. Ott sem volt kecmec. Déli szél érkezik, amit a horvátok jugónak hívnak, de itt nem cseréli ki a tengervizet a stoni csatornában, a levegőt is alig. Görögország jut még eszembe, mint Borivoje Surdilovicnak, az ottani forró szél még forróbb éjszakákon. A hajón a fedélzeten aludtam, a szigeteken háztetőkön, még a tömegturizmus mindent elsöprő megjelenése előtt, így még láttam puskával a vállán bandukoló pásztort. Mint ahogy például a ,,régi” Erdélyt is, vendégmarasztaló sárral, de önálló, saját kultúrával. Mára minden beleveszett a globális káoszba, a világfaluból skanzen lett. Ráadásul még tolódunk is, mint megannyi középpályás. Olvasom, hogy Magyarországon hamarosan konkrétan megszűnik a málna termesztése. Felkészül Lengyelország. Változik az éghajlat, és különben sincs, aki leszedné. Erre egyetlen válaszom lehet, málnást telepítünk. A szaporítással nincs gond, megoldja magától, hely van, és legalább felkészülten várhatjuk, hogy megérkezzen Zemplénből a medve. Azt ugyanis nem szeretném megérni, hogy az unokáimnak úgy mutogassak egy szem málnát, mint valami disztópikus sci-fiben. Mert sokasodnak a jelek. 3200 forint egy kiló ribizli. Igen, a ribizli, nem a papaya. Nos, gyerekek, annyiért egyétek meg szépen. De van még szebb. Molyolok a zöldségesnél, mert nálunk az uborka beérése még odébb van, a kovászolás szent szenvedélye viszont nem tűri a halogatást. Mellettem egy dobozban néhány szem egres. Rajta egy olyan számjegy, hogy hiába van Putyin a spájzban, Zelenszkij meg a zongoránál, még mostanság is azt hinné az ember, hogy elírtak az árazásnál minimum két nullát. Hölgy jő pihegve, s megveszi. Ránézek. Isten mentsen, hogy szemrehányólag, inkább kíváncsian. Érzi ő is, hogy történelmi pillanat szereplői vagyunk, és nevetve mondja: nosztalgia, csinálok két kanál mártást. Egres, miszerint köszméte. A Hajdúságban pöszmétének is hívják. Na, véreim, ezt tényleg úgy dobták utánunk, az összes falusi portánál akadt legalább két bokor, és a zongora körül kergettek, amennyiben megpróbáltuk visszautasítani a főtt hús mellől. Hallom az apokalipszis lovasait, a paták dobogását, a világ tényleg megérett a pusztulásra.