Amikor a kő, ami a szívünket is elzárja, végre elhengeredik

Stadler László Dezső atya a húsvéttal kapcsolatos gondolatait osztotta meg olvasóinkkal. 

A Jézus személyében megjelenő Krisztus láthatatlan volt, de megtapasztalták az emberek, hogy ő a szabadító, az Atya küldötte. Ma is az, mindazoknak, akik hisznek, bíznak és remélnek, hogy ő vezet el bennünket Isten országába. Az ember számára nehéz felfogni, hogy Jézus Krisztus teljes istensége és embersége egyetlen személyben és egy valóságos lényegben ötvöződik. Jézus személyét ugyan szemmel és füllel, értelemmel fel lehetett ismerni, de őt, aki kinyilatkoztatta Isten országát, és önfelajánló módon odaajándékozta életét az emberért, Krisztust csak mélységes hittel.

Azt kérdezte az Úr a tanítványoktól: „Ti pedig kinek tartotok engem? Simon Péter pedig felelt: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia." (Mt 16,15-16).  Ez a válasz nem következtetés volt, nem tudás, hanem lelki látásmód. A Péterben élő hit képessé tette őt arra, hogy felismerje Jézusban az Isten fiát. Péterben megjelent a krisztusi látásmód. Krisztus megjelenése, megszületése az emberben nem a véletlen műve. Mit tegyek, hogy bennem is kialakuljon ez a látásmód?

Az a kő, ami a Jézus sírján van, összegzése minden emberi kudarcnak. Szerettünk valakit, küzdöttünk valakiért, és ő nincs többé. Hallgattuk a tanítását, követtük őt, és most csak véres és összetört, lepedőkbe csavart testére gondolhatunk, amit súlyos sziklakő zár el tőlünk.  Ki képes ekkor felismerni őt? Kinek van ereje elhengeríteni azt a követ…?

Ott van az útban, nem lehet mozdulni tőle. Olyan, mint a legyőzhetetlen ellenség, minden rossz, ami jelen van a világunkban. A véglegesen elromlott, mozdíthatatlan helyzet szimbóluma, a sziklasír előtti kő. Egyrészt úgy vagyunk, hogy ha nincs ellenség, létrehozzuk. Kell valaki, akire haragudhatunk, aki rosszabb nálunk, így könnyebb a lelkiismereten felülemelkedni. Jólesik mások hibáit felsorolni, haragunknak, keserűségünknek tárgyat találni. Amikor rokonokban, ismerősökben, szomszédokban vagy munkatársakban ellenségeket látunk, lelki életünk részévé tesszük a hadakozást – tehát külső ellenségek által határozzuk meg magunkat. Aztán, ha van, már nehéz megválni tőle. Börtönbe zár, beszűkíti az életünket, elveszi a derűt a mindennapokból. Szomorú kép ez rólunk, és mégis mennyire igaz. Szükségünk van az ellenségre, s ha nincs, hát keresünk. Így van ez – sokan tényleg ebben élik le az életüket, és ebben is halnak meg. Amikor azonban a kő, ami a mi szívünket is elzárja, végre elhengeredik, mert a Jézus „feltámadásának ereje” átalakítja a valóságot, attól kezdve magától értetődő, hogy igenis tudjuk szeretni embertársainkat, talán még az ellenségeinket is. Azokat, akiket hagytunk, hogy az élet vagy akár a saját lelkünk megtegyen ellenségnek.

Másrészt húsvét reggele még ennél is többet mond! Teljesen szabad az ember, ha Jézus Krisztus győzött, és nincs többé ott a kő a sírján. A szikla jelképezi belső életünk ellenségét is, ami a félelem, a rossz gondolatok, az együttélés szabályainak felrúgása, önmagunk mások elé helyezése. A szorongás a világ bizonytalanságától, a körülmények befolyásolhatatlanságától beszivárog a lelkünkbe, s megmérgezi még a hitünket is. Manapság is éppen elég okunk van rettegni. A médiatartalmak ráerősítenek erre, hiszen csak az nem látja, aki behunyja a szemét, hogy alig van műsor, ami ne arról szólna, hogy most mitől kell aggódni: betegségtől, mérgezéstől, fertőzéstől, aszteroidától, a nap kihűlésétől, árdrágulástól, anyagi csődtől. Aztán azt is látjuk, mert nem lehet nem látni, hogy délutáni fő műsoridőben tudatosan züllesztik gyermekeinket, tanítanak nekik olyan életpéldákat, amelyek hosszú távon mérgezik a lelküket, sokszor lelki roncsokká, elmagányosodott emberekké téve őket. Sok helyről a kilátástalanság érzülete árad, miszerint úgyis tehetetlen az ember, hát egyszer él, mindegy, mit gondol, mit mond és mit tesz, így is, úgy is szégyenteljes véget ér. Kudarcra van ítélve, mert minden ember úgyis bűnös. Az elhengerített kő húsvét reggelén azt is jelenti, hogy nincs belső ellenség, rosszkedv, szégyen, magányosság, szenvedély vagy kilátástalanság, ami felett ne lenne úr a Feltámadott! Jézus legyőzte ezeket, nincs ott a kő sírján húsvét reggelén! Az elhengerített kő azonban nemcsak a külső s nemcsak a belső ellenségeket legyőző Úrról szól, hanem arról is, aki még az „utolsó ellenséget”, a halált is legyőzte.

Kívánom, hogy az első húsvétkor elhengerített kő jelentse nekünk is a győzelmet, amit Jézus hozott a világba! Az „utolsó ellenségen”, a halál feletti győzelme pedig biztatás, így hittel hisszük és boldogan valljuk: Jézus Krisztus feltámadott – valóban feltámadott! Alleluja!