Sztaniol címmel nyílt meg P. Boros Ilona grafikusművész kiállítása Csopakon

A kiállított képek egy zárt sorozat összetartozó darabjai. Így külön képcímekkel nem is találkozhattunk, hanem a művész a Sztaniol címmel jelölte meg e ciklust. Ilona szakított az eddigi nonfiguratív ábrázolásmódjával, és most egy figuratív anyagot mutatott be. A képek régi fotók feldolgozásai, amelyek a művésznő gyermekkorából lopnak vissza bensőséges pillanatokat.

Ő maga így vall erről: – Most, 2020-ban épp hatvan éve annak, hogy a múlt században elkezdődtek a hatvanas évek, számomra pedig a földi élet. Utóbbi hálás témának bizonyult apám számára, aki újszülött létem első fotózható – és az akkori normák szerint publikus – alkalmaitól kezdve gyakran örökítette meg gyerekkorom apróbb-nagyobb történéseit. Szovjet gyártmányú, Ljubityel márkájú, még a legelső szériából származó fényképezőgépével rengeteg fotót készített, gyakran két változatban. Az első spontán, a második már „beállítva”, azaz megkért, hogy mosolyogjak, vagy „csináljak úgy, mintha…”, vagy egyszerűen csak látszik rajtam, hogy ettől kezdve tudatában vagyok annak, hogy fényképeznek. Különös érzés, hogy egyszerre láthatok apám szemével, aki a felvétel pillanatában akkor és ott valóságosan viszonyult a világhoz, és saját, csaknem hatvan év történéseivel terhelt nézőpontomból visszatekintve.

A kiállított képek nem a fotók másolatai, nem természet utáni realista ábrázolás, hanem a múlt, méghozzá a gyermeki éden világából visszatérő emlékek újraértelmezése, az alkotás segítségével. A képek fő motívuma az önfeledt gyermek, amint a szülői környezet biztonságában él boldogan. Állatot etet, növényt locsol, vagy éppen egy hintalovon száguld a mesés végtelenben. Ugyanakkor mégsem csak a régi történetek ábrázolásának lehetünk a tanúi. Egyértelművé teszi ezt a képek színvilága, szűkszavúsága, üres háttérisége.

Fő tónus a fekete és fehér, a szürke árnyalatai, és talán még két szín, a zöld vagy a vörös.

Középen az apa vagy a gyermek körvonala, ami semmi több, csak hogy megjelölje a létezés bizonyosságát. Ezüstszínnel, ónnal felhordva, a felületből tapinthatóan kiemelkedve. Ez a holdfényes ezüstösség, a nehéz fémesség, a sztaniol, ami jelezni akar. Kiválni a világ sötétségéből. Önmaga súlyosságával megszabadulni a világ nehézségeitől, a rossztól, a világ sötét oldalától. Újra élni, ismét kívánni a gyermekit, az édenit, egy boldogabb világot.

A kiállítást Baky Péter Munkácsy-díjas festőművész nyitotta meg. A képek világához Dóra Attila klarinétművész improvizált a hangszerén a közönségnek. A kiállítás szeptember 17-ig tekinthető meg.