Akinek a drámatanárság nem csak szakma, hanem identitás – Komáromi Sándorral beszélgettünk

Szinte az egész életet körbefonja a színház és a drámapedagógia. Mikor és hogyan vált ennyire meghatározóvá számodra ez a művészeti ág.

Ajkán születtem, és egészen felsőfokú tanulmányaim megkezdéséig ott is éltem. Édesanyámat hamar elveszítettem, és az akkori, nehéz szociális helyzetünk is sok olyan terhet rakott rám, ami egyfajta dacot váltott ki belőlem. Nagyon nehezen kezelhető gyerek voltam. Egészen addig feszített belülről ez a dac, amíg hatodik osztályos koromban be nem sétált a tantermünkbe Lázár Péter drámatanár, aki színjátszó szakkört indított a városban, és bár eredetileg csak 7-8. osztályosoknak hirdette meg a foglalkozást, azt mondta nekünk, hogy szívesen vár hatodikosokat is.

Kíváncsiságból elmentem megnézni, hogy milyen is lehet ez a színjátszókör. Az Ajkai Művelődési Központ adott helyet a drámaszakkörnek. A mai napig élesen emlékszem arra a pillanatra, amikor először felléptem az ottani színpadra. Félhomály, por és valami furcsa, de nagyon jellegzetes szag. A mai napig fel tudom idézni annak a színpadnak az illatát. Teljesen belém égett, és az illattal együtt belém égett a színház is.

Ettől kezdve folyamatosan az életed részét képezte a színpad, a színházi közeg?

Nem teljesen. Az általános iskola utolsó éveiben végig tagja voltam a színjátszókörnek. Főszerepet is játszottam egy mesejátékban. Emlékszem, hogy mennyire jó érzés volt gyerekként gyerekeknek előadni. Aztán jött egy kisebb, öt-hatéves szünet. Tapolcán jártam középiskolába, és az ottani időszak színjátszás nélkül telt el. Viszont nem sokkal a tanulmányaim befejezése után megkeresett Pataki András, aki akkoriban a magyarpolányi Galagonya Színkört vezette. Felkért, hogy vegyem át tőle a csapatot. Ez 1997-ben történt. Akkor elvégeztem egy OKJ-s képzést is, és gyakorlatilag ettől a ponttól kezdve drámatanárként létezem és dolgozom.

Mi volt színházi szempontból az életedben a következő nagy szintlépés, a következő fokozat?

2002-ben kerültem a Pannon Egyetemre. Akkor úgy éreztem, hazaértem. Elképesztően aktív csapat volt itt akkoriban, ráadásul Bécsy Tamás volt a mentorunk, aki a színháztudomány egyik legnagyobb magyarországi alakja. Nagyon sokat köszönhetünk neki. Ekkor alapítottam meg a Teleszterion Színházi Műhelyt, amelynek hamar lett egy egyesületi háttere is. Éppen mostanában számolgattam, hogy átlagban négynaponta tartottunk egy előadást vagy valamilyen más jellegű, kulturális programot. Ez, azt hiszem, nagyon nagy szó, mivel az akkori statisztikáinkkal néhány kőszínházat is túlteljesítettünk.

Melyek voltak a legnagyobb sikerek, amelyeket a Teleszterionnal értetek el?

Minden darab nagy élmény, és így siker is volt. Lorca Vérnász című színműve vagy Az ötös számú vágóhíd Vonneguttól fontos és szép emlékek. Amatőr színházi fesztiválon először 2007-ben léptünk fel a Teleszterionnal, onnantól kezdve viszont évről évre aranyminősítésekkel, színészi és rendezői különdíjakkal gazdagodtunk.

Országosan is ismertté váltatok, remek és egyben eredeti darabokat hoztatok létre. Miért szűnt meg végül a színházi műhely?

Sajnos 2010 után a törvényi megfelelések annyi plusz terhet róttak ránk adminisztráció és háttérmunka terén, hogy szinte már be sem tudtam jutni a próbákra. Ekkorra már 360 művészeti iskolás gyermek is tartozott hozzánk, akikkel heten dolgoztunk együtt, és persze ott voltak a színházi előadások is. Az adminisztrációra nem volt külön emberünk, és ez egy idő után tarthatatlanná vált. Végül 2015-ben szűnt meg a működésünk. Volt egy nagy hattyúdalunk is: a XVI. Mondial du Théâtre Nemzetközi Amatőr Színházi Világfesztiválon, Monacóban, a Médeiát adtuk elő.

Milyen dolgokkal foglalkozol mostanában? Milyen irányokba indultál el a Telszteriont követő években?

Az egyetemi oktató munkám mellett a Soproni Petőfi Színház színitanodáját vezetem, folyamatosan részt veszek különböző drámatanári továbbképzéseken, külföldi workshopokon, valamint mentálhigiénés szakember is lettem.

Melyik irányvonal foglalkoztat jelenleg a legjobban a drámapedagógián belül?

Mostanában a tanteremben alkalmazható oktatási, nevelési lehetőségek, illetve pedagógiai módszertanok érdekelnek nagyon. Olyan játékok, amelyek segítik, hogy a pedagógus- és diáktársadalom könnyebben és jobban megérthesse egymást. Az elmúlt tíz év alatt rengeteget változott körülöttünk a világ, és ehhez alkalmazkodni kell. Meg kell ismerni a fiataloknak is a tananyagba burkolt világot, de a pedagógusoknak is érzékenyebben kell fordulniuk az új világérzékelés, világszemlélet felé. A mai felnövekvő generációt erőteljesen meghatározza a körülöttük végbemenő, főként infokommunikációs változás. Más embertípus növekszik a világban, viszont nekünk, pedagógusoknak biztosítanunk kell az alapértékek átadását ebbe na helyzetben is. Ez a hagyományos módszerekkel már nem igazán lehet eredményes.

Lehettél volna színész is. Ha visszagondolsz, van olyan pont az életedben, ami meghatározhatta azt, hogy végül a pedagógia irányába indultál el?

Sokszor mesélték nekem, hogy már az óvodában nagy történetgyártó voltam, vagyis egyfajta színpadi véna lehetséges, hogy alapvetően van bennem. Viszont – ahogy már említettem is – az általános iskolában sokat szemtelenkedtem, visszaszóltam a tanáraimnak, ami persze elindított egy negatív spirált: a tanárok szemében én lettem „A Komáromi”, akitől sok jót nem lehet várni. A drámatanárom, Lázár Péter volt az első hang, aki partnerként szólt hozzám. A színjátszókörben azt éreztem, hogy nem kell takargatnom a bennem tomboló rengeteg érzést és vihart, hanem védett környezeteben kirakhatom azokat mások elé. Ez egy rendkívül gyógyító folyamat volt számomra. Soha nem hajtott olyan ambíció, hogy nagy színész legyek, sokkal inkább ezt a partnerségi viszonyt és ennek a pozitívumait szerettem volna megismertetni másokkal.

Volt esetleg olyan darab az életedben, amelyre különösen szívesen emlékszel vissza?

Igen, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése. A Pannon Egyetemen Kovács Árpád professzor Dosztojevszkij-kurzusai rendkívül meghatározók voltak számomra. Tőle tanultam meg nem a történeten, hanem a szimbólumokon keresztül olvasni egy művet, és ez végül a színpadi látásmódomat is meghatározta. Az általam rendezett színdarabokban a történetnek inkább csak jelképes szerepe volt. Amit a történet köré felépítettünk gesztusrendszerben, díszletekben, fényekben, az volt a meghatározó réteg. A Bűn és bűnhődést 2003-ban mutattuk be először Veszprémben, és tulajdonképpen ezzel az előadással született meg a Teleszterion Színházi Műhely.

Milyen számodra az ideális színház?

Sokáig álmodoztam arról, hogy lesz egy olyan színházam, amelynek a tetőterében lakom. Ez a kép azért lehet fontos, mert a közösség az egyik legfontosabb számomra. Egy egymást elfogadó és támogató színházi közösség lényegesen többet tud kihozni egy darabból. Szerintem az a jó színház, ami egzisztenciálisan megkérdőjelez, ami nem rág a szánkba válaszokat, de nem is hagy minket egyedül a válaszok keresésében.

Milyen terveid, céljaid vannak a közeljövőben?

Szeretnék minél jobb, minél hasznosabb és minél érdekesebb kurzusokat, képzéseket adni az egyetemi hallgatóknak, valamint egy élménypedagógiai képzést és egy mentálhigiénés műhelyt is szeretnék elindítani. Jó dolgok létrejöttét segíteni, diákokat mentorálni, pozitív életszemléletre nevelni: ezt szeretném. Folytatom a FÖLNŐTTSÉGEK névre keresztelt közösségimédia-oldalamat is. A legfőbb életcélom azonban mindenképpen az, hogy minél tovább a lehető legtámogatóbb és legsegítőbb apja tudjak lenni a kislányomnak.