Pompás mozi Pápán nagyszerű filmfesztivállal és óriási hazai sikerrel

Vagy húsz évvel ezelőtt a Refibe járt az egyik lányunk, akkoriban gyakran utaztunk oda. Jó hangulata volt, de most meg pláne. Az épületek helyrehozva, maradt a romantika, de újra ragyog a barokk. Gyönyörű portálok és templomok, de mintha kevés lenne benne a mozgás, bár ezt három nap alatt csupán felületes impressziók alapján lehet kijelenteni. A pezsgésen nyilván javít majd az is, hogy immár filmfesztiválja is van a városnak, méghozzá alighanem nagy jövő előtt álló. 

A Nemzetközi Történelmi Filmfesztivált tavaly rendezték meg először, de akkor a járvány miatt még csak online. És bár a Covid idén is otthon marasztalta a meghívott külföldi vendégek egy részét, azért a második nekifutás már más hangulatot árasztott. Élőben, együtt, nagy vászonnal, a vetítések után éjszakába nyúlóan beszélgetve közös szerelmünkről, a filmről. 

Pápának pompás mozija van, láthatóan elhivatott vezetővel, és talán jövőre már a helyi polgárok is jobban kedvet kapnak az egyébként ingyenes programokhoz. A szervezők, élükön Pozsgai Zsolt drámaíróval, színházi és filmrendezővel viszont már idén is csúcsra járatták a rendelkezésükre álló lehetőségeket, ráadásul a fesztivál a tudósítók álma. És még be is vonzott mindent, amit csak lehetett, tekintve hogy a filmek meghívásakor még nem lehetett tudni, hogy mit hoz a jövő, hogy a történelem tényleg velünk él, és még mindig nincs vége. 

A második napra érkeztem, éppen kitört a háború Oroszország és Ukrajna között. Az első film, amelyet megnéztem, egy orosz rövid játékfilm, az És az ember megy. Mint Fellininél a hajó. Esetünkben viszont 1941-ben járunk, Leningrád ostromának kellős közepén, az Astoria Hotelben, ahol művészek is bent rekednek, köztük egy fiatal muzsikusnő, aki elveszítette a testvérét. Tizenhat perc költőiség, remek vágás és a tehetetlen bezártság érzése, miközben jelen időben is dörögnek a fegyverek, és felmerül az orosz művészek bojkottálásának gondolata. A Tükörkép következik, magyar animáció, öt perc, rendezte Králl Kevin. Odacsap rendesen. 1944. augusztus másodika, Auschwitz. Ekkor végzik ki a tábor utolsó háromezer roma rabját. A mű hagyományos, papírkivágásos módszerrel készült, talán ezért is erősebb, mintha számítógépes kütyük ezreit vonultatták volna fel, ugyanakkor a főhajtásnak egy rendkívül finom módja is, tekintve hogy 2021. augusztus másodikán készült. 

Ezek után A hit nektárja című indiai rövid dokumentumfilm ad némi megnyugvást, India legismertebb fesztiválját, a Maha Parv Kumbhot mutatva be. A megnyugvás annak köszönhető, hogy a béke és a türelem emberei gyűlnek össze, hogy megmártózzanak a Gangeszben. A megvalósítás nem túl bonyolult, látjuk őket, és hallgatjuk a magyarázatokat, de nem is kell ezt túlcifrázni. Mosoly és spiritualitás. Gyógyszerek egy beteg világban. 

Aztán hogy egy pillanatra se felejtsük el, hol lakik az ördög, ismét belecsapunk a lecsóba, jön A szabadság börtöne című nagyjátékfilm. Kanadai, de az alkotók alkatilag úgy kanadaiak, ahogy én, ilyet kanadai nem csinál. Származásukat, gyökereiket tekintve alighanem románok, a film maga a kelet-európai rémálom, hőseinkkel együtt bezáródunk egy konténerbe, és egyre fogy a levegő. Itt a dramaturgia igazán izgalmas, nem biztos, hogy századjára is szétizgulnánk magunkat egy lövöldözős, folyóátúszós, szeku elől menekülős mozin, de A szabadság börtönétől lassan hatalmába kerít bennünket a klausztrofóbia, a főszereplő, Sonia Suvagau pedig fantasztikus. 

Miként A hazugságok szigete című spanyol játékfilmben Nerea Barros is. A film a spanyol Titanicnak is nevezett Santa Isabel nevű gőzös 1921-es tragédiájáról „szól”, de ugyanakkor egy sziget lakóiról és az életükről, ami egy kicsit olyan, mintha Lorca valamelyik drámájába bevonultak volna Móricz Zsigmond barbárjai. 

Súlyos darab, de másnap a „helyzet fokozódik”. A két nagyjátékfilm közül az első az orosz film nagy öregjének, Gleb Panfilovnak rendezése, a 100 perc. Az alapanyag Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című műve. Kemény menet, a német és az orosz fegyverek összecsapása ráadásul ad egy kis pluszpikantériát a történetnek, ami nélkül persze jól meglettünk volna. 

A fesztivál záródarabja Buvári Tamás Magdolna című játékfilmje volt, amely aztán meg is kapta a fődíjat, valamint a legjobb operatőrnek (Tóth Zsolt) és a legjobb zenéért (Szirtes Edina Mókus) járó elismeréseket. A film főszereplője valós személy, 1921-ben született Szigligeten, élt a Balaton-felvidéken is, és Litéren halt vértanúhalált. A társait védelmező munkáslányt szovjet katonák lőtték agyon. Bódi Magdolna boldoggá avatása jelenleg folyamatban van. A Magdolna a hősnő életének két napjára fókuszál, egy gyerekkorira és az utolsóra. Fekete-fehér, gyönyörűen fényképezett, költői független film, egy átlagos magyar nagyjátékfilm árának nemhogy a töredékéből, de a morzsáiból készült. 

Buvári Tamás konokul járja a saját útját, emellett közösséget épít a Szeretfilm Stúdió alapítójaként, és ebben a Veszprém megyében forgatott, nagyrészt itt élő művészek közreműködésével készült filmjével is. A Magdolnát a hírek szerint levetítik majd a televízióban is, de azt most a saját szemünkkel láthattuk, miként mutat egy hatalmas vásznon. Nos, remekül. Így aztán a magam részéről örömmel látnám viszont a Veszprém–Balaton – Európa kulturális fővárosa 2023 eseményein is, valamint dvd-n, angol felirattal, és eljuttatnám az EKF vendégeinek és az ország középiskoláiba, kiegészítő anyagként. Ugyanis joggal lehetünk büszkék egy olyan magas színvonalú művészi alkotásra, amely ezer szállal kötődik Veszprém megyéhez.