Lázongó átszellemülések

Valamivel a Csont és virág elolvasása előtt – különös szinkronitás – a francia Anne-Sophie Brasme Lélegezz!  című regényével végeztem. Brasme 18 évesen írta könyvét, magyarul 2002-ben jelent meg. Ebből idézek: „A saját őrülete elől nem futhat el az ember azzal, hogy magára erőlteti a normális emberek viselkedését.” Bagyó Johanna hőse, a 25 éves Mészáros Zénó is ebben a lelki és egzisztenciális kalodában vívódik önmagával, barátaival, környezetével és mindenekelőtt a halál megfejthetetlen titkaival. Nincs nagy véleménye magáról, gyenge képességű embernek tartja magát: „Még mindig kerestem, ki vagyok; rájöttem, hogy korántsem ismertem önmagamat” – vonja le a konklúziót az olvasónak szánt vallomásában. „A könyörtelen sors az író legjobb barátja” – teszi hozzá.

Az 1994-ben született Zénót nem kényeztette el az élet, hatéves, amikor tüdőrákban meghal az anyja. Az apa, Mészáros Ábel építész, aki sorra váltogatja az élettársait. A fia szívből utálja mindegyiket. Eleinte féltestvérével sincs kibékülve. Már az első lapokon kiderül, hogy hősünk különcködő, önző és deviáns alkatú. Az embereket beteges lénynek tartja, mert „ösztönösen képesek másokat összepárosítani, és odaadóan beleszeretni saját döntésükbe.” A srác hullámos, hosszú, vörös hajú, ezért apai nagyfaterja kalapját hordja. Zsebórája van, nyakában bőrlánc lóg. Öltönyben jár, s szeret megrögzött piást alakítani. Megesik, hogy rockernek nézik. Közepes tanuló, a szakközépiskolában kiadványszerkesztést tanul, majd fél év múltán búcsút int az egyetemnek. Felbukkan Győrben, ott írja csapongó, felszínes filozófiával fűszerezett önéletrajzát. Lakásában emberi koponyát őriz. Képzeletében több százszor meghalt: „a halál, mint eszményem mozgatórúgója, beépült az életszemléletembe.” Zénó nem Istenben, hanem egy univerzális erőben hisz. A tudomány élteti igazán. A lélekről mondja: „egy feketelyuk, ami csak punnyad az életünkben.”

Bagyó Johanna, talán nem kiabálom el, kivételes tehetségű, úgy zsonglőrködik a szavakkal, mint egy rutinos író. Az átlagosnál műveltebb, bonyolult lelkületű Zénó átszellemüléseit, „agya harangtornyában” folytatott, hömpölygő, depresszióval átszőtt és zsákutcákba futó elemzéseit és ideologizálásait mérhetetlenül mély empátiával ábrázolja. Finoman egzaltált vonásoktól sem mentes a fiatalember; erre utal végrendelete, ezt támasztják alá tömény, menekülésszerű eszmefuttatásai, melyekbe néhol közhelyek is becsúsznak. Életében nincsenek kardinális fordulatok (a járványig egy sörözőben dolgozik, mellette a temetőben segédkezik), tehát ráér elméleteket kreálni. Remek megfigyelő, kerüli a fölösleges tetteket: „Különben nem bírtam volna elviselni az embereket. Mindenki csak terhet jelentett számomra.” Heppje a halál. „Huszonévesen már a halálon kattog” – mondja szemébe az egyik barátja. Egy vita során szóba kerül az öngyilkosság is. Nem ok nélkül idéződik fel az öngyilkos japán író, Dazai Oszamu neve, de a lázongó lélekelemzések (rizsázások) Dosztojevszkijt, Edgar Allan Poe-t és Stephen Kinget is említik. A temetőben tartott irodalomkurzusok sem ritkák, s Zénó egy tizenegy emeletes ház tetején diskurál Tinával, akihez eklektikus érzelmek fűzik. 

A Csont és virág meditálásra inspirálja fiatal és korosabb olvasóit. Nyilván Zénóból még jó páran flangálnak körülöttünk. Alakja, sorsa felveti a kérdést: van-e kiút magándisztópiáink, megcsontosodott elveink labirintusából?