Idézetek és emlékek

Március 13.

„Képzeljék el, hogy szerencséjük van. Képzeljék el a tél klasszikus, váratlan meglepetését: tavaszi kirándulásra készültek, és százhúsz kilométer per órás széllökések kellős közepén találják magukat.” – Mauro Kovacich. Kovacich olasz író, jelenleg Rómában él, de a trieszti egyetemen tanult filozófiát. Trieste sottosopra (Trieszt másképpen) című, 2006-ban megjelent kötetében tizenöt esszében mutatja be a város összetettségét. Az idézetben Trieszt talán legismertebb attribútumáról, a bóráról van szó. Szeretem Triesztet, otthon érzem magam benne. Vonz kulturális és gasztronómiai sokszínűsége, a Monarchia és Olaszország találkozása. Tengere is van, ami szintén nagyon fontos, mert a tenger mellett másként repdes a lélek. Szlovénia felől érkezve, lassan ereszkedve a szerpentinen káprázatos látkép tárul elénk, aztán egy olyan negyed, ami élénken emlékeztet az általam legjobban kedvelt budai környékre, hogy aztán megérkezzünk a partra, a városmagba, a csatorna partjára és az Olasz Egység monumentális terére, amely egyaránt lehetne Bécsben és Velencében, de Triesztben van, ott a helye. Nem csoda, hogy tetszett a jugoszláv partizánoknak is, alig akartak kivonulni, nem zavarta őket a süvöltő szél sem, ami, ha nekibuzdul, lehet kapaszkodni erősen. Amikor először jártam a városban, még nem tudtam, miért vannak korlátok és vaskarikák a házfalakon. Nos, a bóra miatt, fogódzkodónak, utóbbiakba régebben köteleket fűztek. És bár Kovacich szerint a bóra leginkább médiajelenség és a híradók évtizedek óta ugyanazokat a szélfútta embereket mutatják a kifordult esernyőikkel, azért ez ugyanolyan jól áll Triesztnek, mint Tihanynak a visszhang. 

„Mert más volt a város, amelyet itthagytam, és más az, amelyet megleltem, s más volt az, aki ide visszatért. Hiába találtam ugyanazt – Szarajevót, s hoztam magammal ugyanazt – magamat. – Száz Pál. Száz Pál író, Pozsonyban él. De alighanem ugyanúgy belehabarodott Szarajevóba, mint magam. Az egyik legkedvesebb helyem Európában, ma már jobban eligazodom benne, mint Budapesten. Első találkozásunkkor, nem sokkal az ostrom után, még elég viharvert állapotban volt, mindenfelé rendfenntartók cirkáltak, golyóütötte nyomok a házakon, sebtében létesített temetők és sebesült veteránok az út mellett, de megszeretni egy pillanat műve volt. Bumm, első látásra. Keresztény, muszlim, zsidó kultúra keveredése, ez is jó. De a legjobb a kicsattanó életöröm volt a napfényben korzózó emberek arcán. A puszta létezés extázisa. Örök emlék és tanulság, gyakran bevillan, ha nyafogni támad kedvem. A teraszok asztalain kávé, egy pakli Drna és újság. A nők gyönyörűek. Susan Sonntag utca. A villamosok, mint Prágában. Egy hajnal a Holliday Innben, ahol az ostrom alatt a haditudósítók laktak. Szerelmem, Szarajevó.

Március 14.

„Az ártatlanság mértékére, ma már úgy vélem, nem a bűnök hiányából érdemes következtetni, hanem abból az undorból, amit a naponta ismétlődő, apró vétkeinkkel szembesülve érzünk.” – Elena Ferrante. Elena Ferrante olasz író, tehát egy pillanatra visszaugrunk Olaszországba. Álnéven ír, nem tudjuk, ki ő. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az életben majd szegény sorsú nápolyi lányok élettörténetén fogok rágódni, de aztán csak elkapott a Ferrante-láz, és a Briliáns barátnőm után nem volt megállás, sorra olvastam a regényeit. A fenti idézet a Szörny a kamrában című esszéjéből való, amely után alighanem egy sokat tapasztalt pszichiáter is elszalad az analitikusához. Csak úgy gomolyog benne a hordalék.

„A nagyböjt tehát lényege szerint a szeretet legmélyebb titkaiba való beavatás. A halál burka alatt itt érik a legvakítóbb fény, Isten és ember közös hajnala.” – Pilinszky János. Pilinszky János magyar költő, a legnagyobbak közül való. De a legjobb szöveg, amit mostanában e tárgykörben olvastam, méghozzá A puszta létnél többet című nagyszerű újság márciusi számában, így hangzik: böjt! – Mit is jelent ez számomra? – tegyük fel a kérdést. Ha pusztán pénteki húsmentes napot, akkor ez csak diéta.

Na hisz ez az. Így, nagyjából fél távon húsvét felé, ami a nagyböjt fizikai részét illeti, nálam szépen alakulnak a dolgok. Vastagnyakú kálvinistaként és az életkoromat is figyelembe véve bátran kijelenthetem, hogy alighanem bőven túlteljesítem még a katolikus testvéreim számára megfogalmazott ajánlásokat is. Ráadásul egyre jobban érzem magam a bőrömben. De ez eddig valóban csupán egy elhúzódó wellnesshétvége. A lemondás valódi célja lelkünk és szellemünk megújítása. Ez a keményebb meló.