A hangszerekbe valahol magukat is belefaragják

A királynék városa 2012-ben már adott otthont a rangos eseménynek, ahogy akkor, most is kontinensünk különböző országaiból érkeztek mesterek, hogy megméressék legszebben szóló hangszereiket. Mivel a barokk kor divatja volt a chaconne, és a vonós hangszerek is akkortájt nyerték el mostani formájukat, az érseki palotába költöztetett seregszemle a Chaconne Fesztivál részét képezte. Idén EKF, 2019 óta pedig az UNESCO Zene városa címmel felruházott vármegyeszékhelyünk komoly- és könnyűzenei fesztiváljai mellett most úgy döntött, hogy bemutatja a zenei eszközök megszületését.

Az egybegyűltek Simeone Morassi előadásában megismerhették a mesterség, illetve a cremonai hegedűkészítés történetét. A világhírű hangszerkészítő külön kitért a zseninek tartott Antonio Stradivarira és Tatár Péterre, utóbbi tanítványként került az olasz iskolába, ahol később tanított is. Morassi egyébiránt a kivételes hangszerkészítő család hagyományait vitte tovább, több mint 35 éve dolgozik, míg hangszerei 20 évnél is tovább szárított anyagokból készülnek. 

Szemmelveisz Tibor hangszerkészítő mester saját tapasztalatain keresztül mutatta be a kortárs hegedűkészítés helyzetét. Tanulmányait Német- és Olaszországban, valamint Kanadában folytatta, később Angliában telepedett le, ahol feleségével 2004 óta vezetnek egy műhelyt. Elhangzott, hogy a hangszerkészítéshez a zenészekkel való rendszeres kapcsolaton át szerez kreatív ihletet, amihez a hegedűk tanulmányozásának hosszú évtizedei adják meg az alapokat. Florian Leonhard a hegedűk hitelesítésének folyamatáról számolt be, de a másolatok készítésének részleteibe is belemerült. Életét a hegedűk tanulmányozásának, restaurálásának és készítésének szentelte, ma Európában, Amerikában és Ázsiában is vannak műhelyei. A talján remekművek értékelésének szaktekintélyeként zenekarok, intézmények és ünnepelt szólisták tanácsadója. Benedek Péter a hegedűkészítés hazai helyzetéről és a magyar mesterek nemzetközi hatásáról beszélt, majd az érdeklődők megismerhették általa a neves magyar hegedűkészítők életútját. Ő német és londoni műhelyekben, híres mesterektől sajátította el a szakma rejtelmeit. Később Münchenben is lett műhelye, ahol fél évszázadon keresztül javított és készített új hegedűket és vonókat régi modellek alapján.

A veszprémi összejövetel csúcspontja a hangzási verseny volt, amikor a finn-magyar művész, Aino Szalai paraván mögött szólaltatta meg a benevezett hangszereket, egy zeneművet játszva. Így a szakmai zsűri csak hangzás alapján értékelhette a hegedűket, ám a győztest nem csupán az ő véleményük alapján hirdették ki, mert a közönség szavazata is számított. A legjobbnak talált hangszerrel a záróprogramban az a svéd Philip Zuckermann adott koncertet, akit a közönség és a kritikusok általában a varázslatos hangzásért, a technikai zsenialitásért és a karizmatikus kisugárzásért méltatnak.

A hegedűkészítőkről ezekben a napokban kiderült, hogy lélekhez szóló, koncerttermeket betöltő hangszereket alkotnak, a szépre való törekvés hajtja őket, és munkáikba belecsempészik a lelküket, az énjüket. A precizitás és a komplex látásmód a legfőbb ismérvük. Műhelyeikben egyedi világot alkotnak maguk körül, ahol a fa – finom gyalulások és csiszolások után – hangszerré alakul át, amire titkos receptből készült, a hangszerrel együtt lélegző lakkot visznek fel. A karakterisztikusság mindig ott rejlik munkáikban, szerintük a kéz, a szem és a fül összjátéka kell ahhoz, hogy a fából hegedű legyen, ám a gondos munka mellett a lélek is szükségeltetik ahhoz, hogy a hegedűk szívet melengető hangot adjanak. Nehéz valakit megtanítani erre a szakmára, mivel itt mindenki csak hosszú évek múltán kezdi el érezni a fát. Állítólag a fa megtanítja őket arra, hogy mit tegyenek vele, beszél hozzájuk, tolmácsolja feléjük, hogy miként gyalulja, milyen formát alakítson ki belőle, hogy megszülethessen a hang, amire mindnyájan várunk. Azt mondják: az első hegedűt már tökéletesre alkotta a készítője, mindig oda lyukadnak ki, hogy az a legjobb forma, az aranymetszés szabályai szerint van megtervezve, vagyis a humánum minden formában megnyilvánul benne.

Egy hegedűkoncert után a közönség tapsa a művésznek szól, a dicséret elvétve jut el a készítőig. Veszprémben fordult a kocka, fény derült arra, hogy a hangszerekbe valahol magukat is belefaragják, a természet adta fát aprólékos munkával változtatják át és szólaltatják meg. Igazi májsztrók ők, akiket a tökéletességre való törekvés hajt.