Szilágyi Lackó-emlékkiállítás a veszprémi Utcagalériában

A városnak aligha akadt olyan lakója, aki nem ismerte a „punkot”, legalább látásból. Sokan szánakozva mosolyogtak rajta, mások megbotránkoztak a láttán. Hát még akkor, ha vele volt a felesége és alkotótársa, Szilágyi Zoé festőművész. A gyerekek meg sokszor autogramot kértek tőlük, emlékezett vissza Szilágyi Zoé, a Lackó felesége a keddi megnyitón. Nyilván nem sokat értettek a jelenségből, talán annyit éreztek, hogy ez valami szokatlan, bátor dolog, ami szembe megy azzal a megfelelési kényszerrel, amellyel már zsenge koruk ellenére volt szerencséjük megismerkedni. A ’90-es években vagyunk, egy vidéki városban, ahol akkortájt egyszerre volt jelen az izgalmas underground – ugye, megvan a korát évtizedekkel megelőző, fogalommá vált Enyhe Fintor? –, illetve a nyárs- és kispolgárias attitűd. Később egyre többen mondták, hogy a Lackó agresszív, érdemes elkerülni. 

Zoé szerint viszont a világ legjószívűbb és nagyvonalúbb embere volt, aki simán odaadta a bőrdzsekijét a fázó hajléktalannak. Örökbe. Erről nem tudtak vagy akartak tudni azok, akik eleget bántották szóval, elhallgatással és olykor tettlegesen is. Ő meg senkit se bántott, csak ücsörgött magában az azóta már eldózerolt törzshelyén. Agresszív – hát persze... Ahogy az a zseniális emberekkel lenni szokott, az ő értékét is a halála után ismerték fel szélesebb körben. Büszkeségféle érzéssel kezdték emlegetni, hogy a Dózsa György Általános Iskolába járt, aztán meg a képzőművészetire. Nem kevesen voltak, akik Lackó élettörténetébe beleásva magukat – nagyon azért nem kellett kutakodniuk, elég volt a Gugli találati listájának elejét megnézni – szabályosan megdöbbentek. A legnevesebb iskolákban végzett tanulmányok, rangos ösztöndíjak, barna csomagolópapírra, zsírkrétával készített, párizsi második helyezett David Bowie-portré. Meg a sok-sok évvel előre látott-megfestett vörösiszap-katasztrófa, Notre Dame-pusztulás. Spontán írt dalszövegek, amelyek azután valóra váltak. Lehet, hogy Lackó valami sokkal több volt annál, amit az életrajzi címszavak takarnak? Ezt nem vettük észre?

De jobb későn, mint soha. 2013 óta egy országosan is egyedülállónak számító utcagaléria viseli Lackó nevét és remélhetőleg állandóan látogatható lesz utolsó lakhelye és műterme a veszprémi Miklós utcában. Addig is bárki elsétálhat az utcagalériának helyet adó körforgalomig, ahol március 31-ig látható a Szilágyi Zoé alkotásaiból összeállított emlékkiállítás. Lackó egyedül a Lackó a mindenségben című festményen tűnik fel. A kép mintegy összegzi a műfaji és egyéb kategóriákba nem beleszuszakolható művész munkásságát, a jelenség lényegét. Amely a maga teljességében nem fogható meg sem leírt, sem kimondott szavakkal, sem tudományos igényű művészettörténeti tanulmánnyal. De a Lackóval szimbiózisban élő-létező Zoé képein keresztül közelebb kerülhetünk hozzá. Nem az eszünkkel: a lelkünkkel.