A siófoki plébániától a kistarcsai internálótáborig

A dadi – Komárom vármegye – születésű, egyszerű családban nevelkedett Wohlmuth a győri bencések, majd a veszprémi piaristák iskoláit kijárva elvégezte a teológiát, és 1915-ben Veszprémben pappá szentelték. Balaton vidéki településeken szolgált: Szentbékkálla, Zalaszentgrót után visszakerült Veszprémbe. A királynék városában alkántor lett, de mellette fontos pozíciót is elnyert: az egyházmegyei nyomda igazgatójaként tevékenykedett. Az 1920-as évek elején a Veszprémi Hírlap szerkesztői pozícióját is betöltötte, de Wohlmuth indította útjára az egyházmegyei nyomda könyvesboltját is.

1925-ben elhagyta Veszprémet, mert Siófokra helyezték plébánosnak. A fiatal, agilis Wohlmuth elsőként a Siófok Fő terén álló Sarlós Boldogasszony- templom felújítását kezdte meg: Leszkovszky György, korának híres festőművésze a templomot renoválta, Krasznay Lajos szobrász pedig két mellékoltárt alkotott. Wohlmuth aktívan részt vett a település életében, a közügyekben a siófoki képviselő-testület tagjaként, és rálátása volt az akkoriban szépen fejlődő fürdőtelepülés életére. A második világháború végén, a szovjetek megjelenésekor már Siófokon is kaotikus állapotok uralkodtak, de Wohlmuth – néhány napos kaposvári elzárása ellenére – igyekezett békés helyzetet teremteni: misézni, tartani a lelket a közösségben.

Azonban az 1950-es évek elején kezdődő erőszakos államosítás és a kommunista ideológia fokozatos előretörése során már egyre több konfliktusba került a hatalommal. A megkezdődő iskolaállamosítás ellen tiltakozott, a jegyzőkönyvet nem írta alá, ezáltal célkeresztbe került, és 1952 tavaszán megkezdődött kálváriája. Erről az időszakról kevés forrás áll rendelkezésünkre, de az állambiztonsági iratokból rekonstruálható Wohlmuth Imre köztiszteletben álló siófoki plébános szomorú története, aki 61 éves volt, amikor a kommunista államvédelmi szervek arról döntöttek, hogy a hírhedt kistarcsai táborba internálják. A vizsgálati dossziék tanúsága szerint fő vádként azt hozták fel ellene, hogy a „felszabadulás” ünnepén, 1952. április 4-én a siófoki templomban gyóntatásokat végzett, amivel nagy tömegeket tántorított el az ünnepi felvonuláson való részvételtől. Az 1952. áprilisi internálási véghatározata szerint 90 mázsa búza beszolgáltatásának hiánya, a Magyar Népköztársaság megkárosítása és demokráciaellenes tevékenység kifejtése volt a – természetesen koholt – fő vád ellene. A kistarcsai internálása egészen 1953 augusztusáig, a táborok bezárásáig tartott. A fogvatartás alatt készült környezettanulmányokban lustának, betegséget szimulálónak, ellenséges beállítottságúnak hazudták, és terhére rótták, hogy szobatársait gyóntatta, a krisztusi tanokat hirdette köztük. Az idősödő plébános visszatért volna a siófoki közösségbe, de nyugdíjazást helyeztek esetében kilátásba. 1955 januárjában köszönt el a siófoki hívektől, majd 1956-ban mégis nyugdíjba vonult. Élete utolsó szakaszát Dadon, majd Tatán töltötte, nyughelye a dadi temetőben található.

Wohlmuth Imrét Siófokon megbecsülés és tisztelet övezte, de a Siófokhoz tartozó településrészeken is sokat tett a katolikus közösség építéséért: Törekipusztán kezdeményezésére létesült a misézőhely, Siófok-Tisztviselőtelepen kápolnát építtetett, és Siófokon nevéhez kötődik a Széchenyi utcai iskola létrehozása, valamint a Fő utcai iskola átépítése.

Hitét nem tudták megtörni, pedig – az állambiztonsági iratok tanúsága szerint – Kistarcsán fenyítésben is részesítették, az akkor már idős plébánost. Siófoknak és az utókornak kötelessége életben tartani emlékét, nem csak a kommunizmus áldozatainak emléknapján.

Kovács Emőke