Nyomasztó porfelhő, eprek utazása és a tudás fái

Április 2.

Reggelre kitisztult a kép. A tanúhegyek visszanyerték körvonalaikat, és a Nap sem sápadt korongként vándorolt az égen. A nyomasztó látványt felváltotta a megszokott, az otthonos. Nem emlékszem, hogy régebben is rendszeresen szembesültünk volna a jelenséggel, de idén már ez volt a második alkalom. Az elsőt, ahogy az elmúlt néhány évben, letudtuk annyival, hogy letöröltük a port a szélvédőről, ám ez a mostani elég makacsnak és különösnek tűnt. Mert az odáig még csak rendben lenne, hogy a szél felszippant a Szaharából némi homokot, az bekerül a légkörbe, majd meg sem áll a Balatonig. Igen ám, de itt is süvített a szél napokig, a rakomány jó ideig mégsem mozdult semerre. Aki meg túlélte Csernobilt, a Covidot és a túlmozgásos izlandi tűzhányók küldeményeit, nos, abban óhatatlanul megmoccan valahol mélyen némi aggodalom. A különféle fizikai irritációkon túl. Talán mert túl sok jön már a törékenységből és a bizonytalanságból. Még szerencse, hogy a gólyák legalább hazataláltak.

Április 3.

Mindeközben a kertben az van, hogy úgy két héttel előbbre tartunk és járunk a megszokottnál. Az is igaz ugyanakkor, hogy egyre inkább a szokatlan válik megszokottá. Példának okáért virágzik a bodza és az eper. Utóbbiak felbuzdulását egészen közelről figyelhetem, tekintve, hogy egy látomásos pillanatban elérkezettnek láttam az időt arra, hogy áttelepítsem az egész társaságot egy megfelelőbbnek tűnő helyre. Illetve helyekre. Az ember már csak ilyen, ha nincs baj, csinál magának. Ugyanis nem néhány kósza tőről van szó esetünkben, hanem egy egész hadseregről. Terepmunka, óvatos kibontás, újraültetés. Nehéz eldönteni, hogy mindez egy zenbuddhista meditációra felettébb alkalmas elfoglaltság, vagy inkább az önsorsrontás egyik kiérlelt formája. Annyi bizonyos, hogy a kert az egyik legnagyobb jutalom, amiben életünk során részesülhetünk. Ráadásul egy erkély vagy akár egy ablakpárkány is lehet kert, amennyiben úgy döntünk. Alighanem a művelés, a művészet a lényeg és a törekvés a – mondjuk így – jóra. 

A kertészkedést nem lehet elég korán kezdeni. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy már hajnalban matassunk a veteményesben, bár az sem rossz. Harmatcseppek a fűszálak végein, ahogy átragyog rajtuk a napsugár, madarak koncertje, az egyik kézben kávéscsésze, a másikban lazán lóbált öntözőkanna, fontoskodó ábrázat felöltése, Isten dicsérése, ilyenek. Erős kezdés, nem? Na szóval, a gyerekkorra gondolok inkább. Hogy ne vesztegessük az időt feleslegesen. Magam például életem első harminc évében nem sok lelkesedést mutattam a kertművelés iránt. Sok minden más kötött le inkább, fogalmazzunk így. És el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer majd komoly elvonási tüneteket produkálok, ha valami miatt nem molyolhatok odakint. Valamint úgy alakult történelmileg, hogy az életemben összekapcsolódott a kert és a gyerek. 

Nemrég (némileg célirányosan és tudatosan) kezembe akadt Livi Gosling kíváncsi kertészpalántáknak szóló, Első kertem című könyve is, ami jó kis kezdés ahhoz, hogy az emberpalánta korán „megfertőződjön” és eligazodjon. Gosling elsősorban remek illusztrátor, így a siker akkor is garantált, ha a gyermek még nem tud olvasni. Mert látni viszont úgy lát, hogy azt nem is gondolnánk. A rajzokat pedig egy szempillantás alatt összeveti mindazzal, amit a kertben, vagy akár csak egy cserépben tapasztal. Továbbá az sem elhanyagolható szempont, hogy nyomtatásban látja mindezt, nem valamilyen képernyőn. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, azon túl, hogy jó irány ez egy gyermek nevelésében-növelésében, a haszna sem elhanyagolható. Ugyanis véget ért egy korszak, a kertészkedés, a veteményeshez legalább alapfokon értés immáron nem hobbi. Anélkül, hogy valamiféle öregemberes vészmadárkodásba kezdenék, úgy vélem, hogy inkább a túlélés egyik záloga. Az őseinktől megörökölt, majd elfeledett tudás, a józan paraszti ész (kert-ész) felélesztése hamarosan találkozik a jól felfogott érdekkel. Ami egyébként talán nem is olyan nagy baj.

Április 4.

Szóljon róla az ének, a madaraké. De ha már tudás. Ha még egyszer kezdhetném, arra is törekednék, hogy legalább egy idegen nyelvet (mondjuk az olaszt) olyan szinten sajátítsak el, hogy a társalgást néha egy ottani közmondással fűszerezhessem. Csak úgy, látszólag oda sem figyelve. Mert ebben az életben leragadtam Dante néhány soránál, valamint annál a figyelmeztetésnél, hogy kihajolni veszélyes. Igaz, ezt már gyerekkoromban megtanultam, mivel ismeretlen oknál fogva ez a felirat ott tündökölt a magyar vonatablakok alatt.