Lukács László nemcsak fest, verset is ír

Csupa tájkép, a természet szépsége a különböző évszakokban, egy-egy pillanat megragadása. Valós helyszínek, létező tájak, legfeljebb más oldalról, más szemszögből, mint ahogyan mi ismerjük azokat. Úgy, ahogyan Lukács László látja, kiemeli, megörökíti a pillanatot. Többnyire tájképeket fest, ez nyugtatja őt meg, a természet rendje és szépsége áll közel hozzá. Szeret kirándulni, túrázni, a természetben, a szabadban érzi jól magát, óhajtja a nyugalmat, a csendet. Hol vázlatot készít, hol fotózik, a fejben tárolt élményeket próbálja képpé alkotni. A látványt igyekszik megragadni, visszaadni. Csendéleteket is fest, de igazán nem az köti le, sokkal inkább a tájkép.

Gyerekként is rajzolt, festett, az általános iskola elvégzése után a képzőművészeti pályát szerette volna választani, de végül a vendéglátóiparba került, pincértanuló lett. A Balaton mellett kezdte pályáját, Tihanyban és Balatonfüreden, telente többször járt az akkori NDK-ban. Megszerette a szakmáját, szép helyeken dolgozott, ez kárpótolta őt a meghiúsult festészetért, mondja. Munka mellett is hódolt szenvedélyének, festett akkor is, mikor a vendéglátásban dolgozott.

A művészet mindig magával ragadta, képezte magát, nyitott szemmel járt a világban, a kiállításokon, galériákban figyelemmel kísérte a művészek technikáját, próbálta ellesni az általuk alkalmazott fogásokat.

Nem járt szakkörökbe. Rövid időt töltött az Alsóörsi Képzőművészeti Egyesületben, ahol nagy hatással volt rá Horváth Lajos festőművész, aki egy kivételes tudású, nagy formátumú alkotó, Lukács László mégis a saját útját járja és keresi. Legfontosabb számára, hogy önmaga maradjon, saját egyéniségét nem szeretné feladni, stílusát irányzatokba sorolni. Egyéni műfajban alkot, egységes a képek stílusa, az ecsetkezelése. Színvilágában nem a hivalkodó, inkább a visszafogott, pasztellszíneket használja: kéket, zöldet, narancssárgát, barnát, lilát. Akvarellel és akrillal dolgozik, főként az akvarell áll közel hozzá, ami véleménye szerint a legnehezebb műfaj, nagy improvizációs készséget igényel. Semmihez sem hasonlítható érzés, mikor percek alatt elkészül a kép, vallja.

Festői világa az egyszerűséget, a hétköznapiságot tükrözi, a dinamikusság is fontos szerepet kap a képeken, a maga által elképzelt, kialakult témavilág jellemzi őt. A látogató ránéz a festményei-re, és rögtön érti, érzi a lényeget. Nem kell sokat gondolkodnia, a látványon túl mögöttes tartalmat keresnie. Lukács László a Balaton festőjével, Egry Józseffel együtt vallja: ha egy festőnek meg kell magyarázni a műveit, akkor jobb, ha hallgat. Azt mondja, ő olyan képet szeret, amihez nem kell értelmező szótár, csak ránéz, és látja, mi az. A kép magáért kell, hogy beszéljen.

Ilyen képeket készít ő is, ahol jól felismerhető az öreg ház, a havas út, a téli határ, a falu széle, a Balaton, a virágzó gyümölcsfa, az erdei folyam, a haragos felhő és a magányos vitorlás.

Akkor fest, mikor kedvet érez hozzá. Nagyszerű érzés, mikor az üres felületből egy értékelhető, szerethető kép lesz, állítja. Nem megélhetési festő, nem megrendelésre fest; azt festi, amiben örömét leli. Örömfestés az övé, ahogyan minden amatőr alkotóé: lelkesedéssel, szenvedéllyel, odaadással dolgozik, saját maga és mások örömére, szórakoztatására, örömét leli a festészetben.

Amikor fest, megszűnik a világ körülötte, mondja. Ilyenkor nem szereti, ha valaki vagy valami zavarja őt, nem hallgat rádiót. Csak az alkotás van, a kép és ő, magányosan fest. Hiányzik neki, ha nem alkothat.

1990-ben szülőfalujában, Nagydémen volt az első kiállítása, attól kezdve évente egy-két alkalommal állít ki. Két éve nyugdíjas, azóta még aktívabban, intenzívebben fest, igyekszik önmagához képest fejlődni.

Lukács Lászlót nemcsak a képzőművészet, de az irodalom is vonzza. Ő maga is ír. Megmutat egy vastag albumot, melybe az általa írt versikéket, köszöntőket gyűjtötte egy csokorba: ünnepeken, születésnapokon rendszeresen köszönti családját, fiát, házassági évfordulón a feleségét, Évát. A kiállításmegnyitókon is gyakran elhangzanak az általa írt versek.

Olvasói leveleket is küld, több alkalommal megjelentek lapunkban, de a Naplóba nemcsak levelekkel került be: gyakran szerepel riportalanyként is. Tavaly ő és felesége, Éva lett az év szuperpárosa.

A városi önkormányzat, a Veszprémi Nyugdíjasok Érdekvédelmi Szervezete és a Szenior Tanácsadók Társasága évek óta meghirdeti Az év szupernagyija és nagypapája pályázatot, a Lukács házaspárt a Sédvölgy Nyugdíjasklub ajánlotta.

Lukács László sokoldalú ember, sokoldalú alkotó. Sok minden érdekli, sok mindennel foglalkozik, rengetegen ismerik őt. A héten az Agóra Veszprém Városi Művelődési Központban nyílt kiállítása Válogatás címmel. Az ott kiállított képei alapján talán még jobban megismerik a látogatók.