Sárdi Krisztina nőalakjai

Ahogyan veszprémi kiállításán is láthattuk a Dubniczay-palotában, elsősorban nőket fotóz, nyílt tekintetű, modern lényeket híres, régi festmények pózaiban. Felismerjük modelljei között Leonardo Hermelines nõjét és Mona Lisát, Botticelli Vénuszát, Vermeer Gyöngy fülbevalós szerelmét és sorolhatnánk még tovább. Eredetileg a festményeken a miliő és a történet egy „vegyületben” voltak együtt, most ezeken a fotókon a miliő tárgyai és a közöttük lejátszódó történet különválnak és egymás mellett futnak. Ez a régi és új, élõ és holt, aktív és passzív kettõssége hihetetlen feszültséget teremt, olyan, mint az elektromos állóhullámok rezgõrészei és csomópontjai: visszaveréskor a hullámok metszik és felerõsítik egymást.

Fotó: Sárdi Krisztina

–  Életrajzod két legérdekesebb momentuma, hogy Londonban éltél, illetve ismert festmények pózában készítesz női portrésorozatot. Miért éppen London és miért nők ezekben a régi szerepekben?

– Kimentem a testvérem után angolt ta-nulni három hónapra. Tíz év lett belőle, ami nagyon meghatározó volt mind a kreatív vonalon, mind az élethez való hozzáállásom kapcsán. Minden fiatalnak ajánlani tudom, hogy kinyíljon a horizontjuk.

A „we are still here” sorozat egy olyan általános mai problémáról szól, ami szinte minden nőt érint manapság. Azt fogalmazza meg, hogy bár önmegvalósítunk tudományban, munkában, divatban, hiúságban, de mindannyian szívesen megállnánk egy pillanatra, és belebújnánk azokba a szimbolikus képekbe, szerepekbe, ahol a nő lehet csak nő.

– Londonból nézve lehet-e világhírű a magyar képzőművészet? Majdnem azt kérdeztem, a magyar fotóművészet, de még idejében eszembe jutottak a világhírű magyar fotósok: Robert Capa, Brassai, de akár az iskolateremtő, konstruktivista Moholy Nagy is idesorolható.

– Nem. Egy magyar fotós sem lett Magyarországon világhírű. Itt rettenetesen erõs a negativitás, ami egy alkotási folyamatot teljes mértékben szétbombáz. Azok a világhírű fotósok is akkor váltak igazán sikeressé, amikor a párizsi kávézókban az összes többi művésszel egymás kreativitását segítették. Én ezt Londonban kaptam meg. Egy fantasztikusan pozitív közegben dolgozhattam, ahol mindenki segített és örült is a má-sik sikerének. Ez itthon nem jellemzõ. Itt titkolják az emberek az ötleteiket is inkább, nehogy valaki „ellopja”.

– Napjaink digitális világában mindent eláraszt a fotó, mindenki fényképez, megörökít. Te azonban éppen szembemész ezzel az iránnyal, erõsebb benned a megkonstruálási vágy, mint a pillanat megörökítésének az óhaja. Az életrajzodban is azt írod, hogy megrendezett fotográfiával, konceptuális mûvészettel foglalkozol. Honnan ez a késztetés a megrendezésre?

– Rajz tagozaton végeztem, így alapvetően a fehér vászon volt mindig is a kiindulópont. A fénykép csak a festésnek egy gyorsított verziója számomra. Néha persze tovább tart egy jelenet minden részletét és aztán még a modellt is felépíteni, mint azt megfesteni, de sokkal nagyobb élvezet is, mivel imádok rendezni.

– Feminista vagy? Nőként, gondolkodóként nem lenne csoda, hiszen még ma is, amikor már nagyon sok nő jár egyetemre, és a törvény előtt egyenjogúak vagyunk a férfiakkal, mégis azt kell látni, hogy a főnöki székben főleg férfiak ülnek, illetve a topfoglalkozásokat is – mint például informatika, tőzsde, befektetés, politika, művészet – többnyire inkább férfiak űzik.

– Én sokkal inkább a feminizmus elszenvedőjének érzem magam, mint feministának. A posztfeminizmus most már sokkal inkább azzal foglalkozik, hogy most aztán mit is kezdjünk a nagyanyáink által kivívott egyenjogúsággal. Én sokkal inkább ünnepelném a férfi- és a nõi szerepek közötti különbséget, mint az egyenjogúságot. A húszas éveimben nagyon fontosnak éreztem a ta-nulmányokban, a kreativitásban és a karrierben való önmegvalósítást. Ezek ma már sokkal inkább átértékelődtek a család irányába.

– Kik a modelljeid, hol találod őket?

– A modelljeimet mindig már a fejemben kristálytiszta képekhez keresem, az utcán, metrón, facebookon, ismerősökön keresztül. Nagyon fontos, hogy õket ugyanúgy „eszközként”, „díszletként” használom, mint bármely más elemét a képnek. Nem róluk szól és nem befolyásolják a végeredményt. Általában mindenki szívesen vállalkozik rá. Az egypetéjű ikrek sorozatomhoz volt egy kicsit kihívás a modelleket begyűjtenem. Londonban és Magyarországon is kerestem őket, és persze nem mindenki volt megfelelő a sorozathoz.

– Te melyik híres festménybe költöznél be szívesen? Melyik festővel vagy modelljével tudnál azonosulni?

– Magamat Charles August Mengin Sappho című festménye parafrázisaként készítettem el. A képen Sappho azonban félmeztelen, így kihagytam végül a sorozatból, mert féltem, hogy a meztelenség viszi majd el a hangsúlyt, nem a Sappho által képviselt női ön-megvalósítási forma.

– Ha sok pénzed lenne, kitől vásárolnál műveket? Vagy inkább szuper fényképezőgépeket és kamerákat vennél? Egyébként most milyen géppel dolgozol?

– Nem szeretem, ha a fényképezésben hangsúlyt kap a technológia. Szerin-tem bármilyen géppel lehet jó fotókat készíteni, ha van valakinek megfelelõ fotográfiai látásmódja. Persze, ha a cél megvan, az már szentesítheti az eszközt, de nem fordítva.

Robert Mapplethorpe, Ervin Olaf, Elinor Carucci, Diane Arbus bármely képét szívesen megvenném, de szívesen látnám a falamon Borsi Flóra képeit is, aki egy fiatal magyar fotóművész.

– Úgy tudom, pillanatnyilag Pesten élsz. Fotózásból tartod fenn magad?

– Nem. Kreatívként dolgozom. Mivel a fényképészet számomra egyfajta önismereti terápiai eszköz, de mindenképp egy önkifejezési médium, ezt nem szeretném, ha a pénz vagy megrendelői igények bármilyen irányba befolyásolnák.

Sárdi Krisztina

1981-ben Veszprémben születtem. A rajz tagozatos gimnázium elvégzése után 2000-ben Londonba költöztem. 2003-tól közgazdasági fõiskolára jártam, majd 2005-tõl kreatív reklámtervezést és fényképészetet tanultam. Kitûnõ diplomával végeztem, amiért ösztöndíjat kaptam fényképmûvészeti mesterképzésre, amivel 2010-ben végeztem.

2008 óta kreatívként dolgozom reklámügynökségeknek, illetve szabadúszóként.

A fényképészetet egyfajta önkifejezési médiumnak tekintem, akármi is legyen a téma. Analóg, közép- és nagyformátumú kamerákkal dolgozom leginkább, munkáimat az erős megszerkesztettség és tervezés jellemzi.

Jelenlegi projektjeim az identitást és a személyiség konstruktív folyamatait vizsgálják. Nagyon érdekelnek a pszichológiai és feminista elméletek, amelyek az egyén, valamint a szexuális és kulturális sztereotípiák szerkezetét vizsgálják. Az utóbbi időben az önvizsgálat és az önkritika foglalkoztat leginkább, így munkáim egyfajta terápiai metódusként szolgálnak.

Tanulmányok:

2008–2010 Thames Valley University London:
MA Fotómûvészet

2005–2008 Thames Valley University London: BA Kreatív Reklám & Fényképészet

2003–2006 Pannon University Veszprém: BA Közgazdaság

2003 The City Lit London: 
HND Tervezõgrafika

1995–99 Thury György Gimnázium: Rajz tagozat