Konferenciát rendeztek a veszprémi egyházmegye 17. századi életéről

– A 17. század, melyről az előadások szólnak, egyházmegyénknek talán legsötétebb, legnehezebb időszaka volt. Részben még tartott a török hódoltság az egyházmegye nagy részén, másrészt, amikor 1686-ban Buda is felszabadult és utána különös szabadság lett, valójában romokban hevert az egyházmegye – mondta el köszöntőbeszédében Márfi Gyula érsek, a konferencia fővédnöke, aki hozzátette, vannak azonban romok, városok, egyházak is, melyek egy pusztítás után sosem épültek újjá, éppen ezért tiszteletet érdemelnek azokra az emberek, akik mindent megtettek azért, hogy fennmaradjon a kereszténység az egyházmegyében.

– Minden tiszteletet megérdemelnek azok a licenciátusok is, akik civil hívőként tartották a lelket az emberekben. Ők a szentségek jó részét nem tudták kiszolgáltatni, de különleges felhatalmazással kereszteltek, eskettek, temettek – tette hozzá az érsek.

Az előadók arra mutattak rá, hogy a 17. század eleji mostoha állapotokból hogyan jöttek létre a század végére a katolikus megújulás alapjai az egyházmegyében.

Az 1600-as évek elején az egyházmegye területén szétszóródott, nem funkcionáló székeskáptalant, Veszprémtől és sokszor az országtól távol regnáló püspököket, darabjaira hullott plébániahálózatot, felhagyott szerzetesi rendházakat és a végvárak ellátására rendelt egyházi birtokokat találunk, ám a század végére megvalósult az egyházmegye újraalapítása, hogy erre építve a 18. században valóban megújulhasson a püspökség. A rendezvény alkalmával bemutatták az egyházmegye 16. századi történetét tárgyaló tavalyi konferencia anyagából született tanulmánykötetet, illetve az egyházmegye II. világháborús veszteségeit bemutató kiadvány idén megjelent második részét.