Bronzkori kilátás a partról

Dunaújváros, tetszik vagy sem,  még legalább egy nemzedékig hazánk első szocialista városaként él majd a köztudatban. Fussunk végig a bronzkorban kezdődött történeten.
A mai város ipartelepének helyén  (nagyjából a betongyár és a vízitársulat közötti részen) volt egykoron a Kosziderpadlás: egy olyan löszfennsík, amely négyezer évvel ezelőtt lakott terület volt.

Megtelepedtek a környéken a kelták is, majd a rómaiak egy másik löszdombon építették fel Intercisát, a birodalmuk keleti határait védelmező limes (őrvonal) egyik katonai bázisként és kereskedővárosként is működő települését. Ez az időszámításunk szerinti négyszázas évekig fennállt, majd avar kori falvak és temetők jelentek meg a területen. (Érdekességként: a löszdomb állandó omlásával a rómaiak is sokat küszködtek, és ahol nekik nem sikerült megoldani a problémát, erődjük északkeleti bástyájánál, ott a mai partvédelem is folytatja a küszködést.)

Ezer éve Szent Pantaleon néven monostor állt a ma (újra) Szalki-szigetnek nevezett földdarab északi részénél. Valószínűleg e monostor kiszolgálására jött létre Pentele falu, amely halász- és földműves-településből nőtt  a 19. századra mezővárossá és járási székhellyé. (Még annyit, hogy a török időkben, lévén fontos hadiút a község mellett, amelyen II. Lajos is végigment Mohácsig, török palánkvár állott a ma sűrűn beépített  Rácdombon.) 

De az országos, sőt: talán világhírt (bármilyen kétes értékű legyen is az) kétségtelenül 1949. december 28-tól szerezte meg a terület: akkor döntöttek arról, hogy (a két világháború közötti vezetés úgynevezett győri tervéhez rendkívül hasonló módon) új acélipari bázist kell építeni a Duna mentén, mégpedig Mohács helyett Pentelénél: itt messzebb lesz Titótól, az "imperializmus láncos kutyájától". Fütyültek arra, hogy még szovjet szakértők szerint sem kellett volna a löszre várost építeni. 1951-ben volt az első csapolás az öntödében 1963-ban viszont megvolt az első földcsuszamlás is: milliárdokért építették ki utána az Európában páratlan partvédelmi rendszert. 

Eredetileg harmincezres lakótelepet akartak a gyár mellé. Tapolczai Jenő, a második  tanácselnök (az elsőt Berecz Bertalannak hívták), és Borovszky Ambrus, a vasmű első vezérigazgatója harcolta ki aztán, hogy komplett város épüljön, amelyben 1954-ben már huszonnyolcezren laktak, s a hetvenes évekre elérte a hatvanháromezres lélekszámot. Azóta fogyatkozik: most alig negyvenkilencezren lakják. 

Az elképzeléseket Weiner Tibor, a város első főépítésze, egy elvhű, de világot járt kommunista vezetésével alakították tervekké, majd épületekké. Mai fejjel elképzelhetetlen körülmények között. Elég annyit mondani, hogy az ötvenes években kétféle lakosa volt Dunapentelének, majd Sztálinvárosnak (1961-től Dunaújváros): olyan, aki büntetésből, és olyan, aki jutalomból került ide, gyakorlatilag azonos körülmények közé. 

A hatvanas évekre azonban élhető kisvárossá változott, amelyben csak a Boró-púdert, a vasműből folyton permetező vörös port volt nehéz megszokni. A város levegője azóta sokat javult, de élményfürdőt építeni ide meglehetősen hagymázas gondolatnak tűnik - mégis megépítették: 2006-tól. 

Nagyobb baj, hogy a rendszerváltás idején pótolhatatlan lehetőséget hagyott ki az első szocialista város: bár idegenforgalmi hivatalának akkori vezetője javasolta, mégsem csináltak belőle afféle szocialista skanzent. Sőt, mintha a maiak szégyellnék a múltat, inkább takargatni igyekeznek. A legutóbbi hasonló ötletet, a retró május elsejét sem valósította meg a 2006-ban először jobboldali többségűnek választott városvezetés - megcsinálta ehelyett a másik, jobboldali vezetésű egykori "szocialista város", Várpalota, kirobbanó sikerrel. 

Azért a szocreál és modern épületek közötti építészeti tanösvény megér egy sétát, a város alatti Duna-part még mindig szép, s a kilátás a löszfennsík pereméről még ugyanolyan lenyűgöző, mint a bronzkorban lehetett!