Tojáshéjra álmodta a hagyományt Bakó Ildikó takácsi népi iparművész

Ahogy sokan mások, Bakó Ildikó takácsi népi iparművész is gyermekként találkozott először a tojásfestéssel.

– A mi településünkön nem volt hagyománya a tojásdíszítésnek, egyedül a levélrátétes módot alkalmazták. Ez abból állt, hogy a tojásra rátapasztották a leveleket, majd harisnyába kötötték. Ezután merítették a hagymával színezett vízbe, illetve a piros vagy a kék festékbe a főtt tojást – magyarázta Bakó Ildikó.

Elmondta, a tojásdíszítéssel egy újságcikk nyomán került kapcsolatba.

– Anyukámnak régóta járt a Nők Lapja, és az egyik számában megjelent egy cikk Kalocsai karcolat címmel. Bár Kalocsán nem volt jellemző a karcolt tojásdíszítés, inkább a környékbeli területen volt ennek hagyománya, akkor az újságíró valamiért mégis így gondolta. Kipróbáltam, amit láttam az újságban. Először ceruzával rajzoltam rá a tojáshéjra a mintát, utána karcoltam meg egy háromélű­re köszörült, törött csavarhúzóvéggel. Nagyon sokáig, mintegy három órán át tartott, mire egy tojásra rákerült a díszítmény. Az első próbálkozás bevett gyakorlattá vált, minden húsvét előtt díszítettem tojást. Ehhez hozzájárult még az is, hogy sokáig táncoltam a Pápai Vadvirág Néptáncegyüttesben, és a néptáncos fiúk mindig jöttek locsolkodni, így számukra hímes tojást kellett festeni. Ekkoriban próbáltam ki a viasszal való írást is, hogy megajándékozzam a locsolókat – tekintett vissza a népi iparművész.

Kiemelte, ahogy telt-múlt az idő, minden húsvétra készültek a tojások, mígnem talált egy felhívást: pályázatot lehetett benyújtani a népművészet ifjú mestere címre.

– Elmentem a Néprajzi Múzeumba érdeklődni, hogy gyűjtöttek-e a környékünkről díszített tojásokat. Sajnos nem találtak semmiféle erre utaló nyomot. Elkészítettem hát a saját mintáimat, és be is fogadták a pályázati anyagot, majd kiállították a tojásokat. Díjat ugyan nem kaptam, de számomra óriási dolog volt, hogy kiállították és megdicsérték a munkáimat – mondta.

– Tovább keresgéltem a mintákat, múzeumokba jártam, különböző kiadványokban kutattam. Meglátogattam a Néprajzi Múzeum tojásgyűjteményét, és nagy segítségemre volt Györgyi Erzsébet, a gyűjtemény akkori kezelője. Nagyon jó tanácsokat kaptam tőle, és később néhány tojást a múzeumnak ajándékoztam. Hosszabb idő elteltével megkerestek, hogy tojásvásárt és -kiállítást szerveznek a Néprajzi Múzeumban. Erre az eseményre több éven keresztül mindig ellátogattam, hiszen amellett, hogy értékelték a résztvevők munkáját, jó alkalmat kínált a tapasztalatcserére, sokat tanulhattunk egymástól. Korábban mindig főtt tojásra dolgoztam, ott láttam először, hogy kifújják a tojásokat. Nagy segítségemre volt Pap Éva magyaregregyi alkotó, akinek az elődjei is nagyon híres tojásfestők voltak. Ellestem, hogyan fújja ki, díszíti szép baranyai mintákkal a tojásait – magyarázta Bakó Ildikó.

– Később Évától tudtam meg, hogy zsűriztette a tojásait, és megkapta a népi iparművész címet. Gondoltam, én is megpróbálom. 1991-ben zsűriztettem az első tojásokat, ez akkor még három éven át tartó folyamat volt. Kitartó próbálkozások után ­2001-ben a tojáskarcolási munkámat elismerve kaptam meg a tojásfestő népi iparművész címet „a hagyományos tojáshímzés műveléséért, értékeinek megőrzéséért, alkotói alkalmazásáért és közvetítéséért”. Ugyanebben az évben szervezték meg Pápán az Asszonykezek dicsérete című kiállítást, ahol az én munkáimat is megtekinthették a látogatók – emelte ki.

Bakó Ildikó elmondta, ettől kezdve egyre többet foglalkozott a tojásdíszítéssel. Számára mindig elsődleges volt a karcolás, de ugyanúgy írott tojásokat is készített, főként dunántúli minták alkalmazásával. Kifejtette, a karcolt tojások esetében előfordult, hogy a díszítés akár hat órát is igénybe vett, míg az írott tojások elkészítése nagyjából fél órát vagy kevesebbet igényelt.

A két technika között azonban fontos különbség, hogy a karcolást festett tojásokon kell elvégezni, az írott tojásokat pedig csak azután mártják a festékbe, hogy elkészült a minta. Így az utóbbi esetben buktatót jelenthet, ha nem szép a tojás héja; ilyenkor kárba veszhet a sok munka.

A népi iparművész hozzátette, jelenleg 400 és 500 között mozog a kiállított és zsűrizett tojásainak száma, melyek folyamatosan gyarapodnak, emellett kis mennyiségben más alkotóktól is gyűjtött tojásokat. – A tojásfestésnél a piros szín az elsődleges, ez ­Jézus Krisztus vérére utal. Vannak azonban olyan területek, ahol feketére festik a tojást, de a piros minta még ilyenkor is megjelenik – mutatott rá Bakó Ildikó.

Kifejtette, az általa alkalmazott motívumok rendkívül sokfélék. – Gyakran használok életfa motívumokat, virágokat és madarakat. A galamb, a páva és a kakas egyházi szimbólum is egyben, ugyanakkor a galamb a szerelem jelképe. Sokszor fordulnak elő ilyen átfedések. Emellett sok tojást díszítettem nemzeti jelképekkel, címerekkel. Sajnos a hagyományos karcolást már egyre kevesebben művelik, mi igazi utolsó mohikánok vagyunk e tekintetben, mert sok helyen már géppel gravírozzák a tojást. Pedig a karcolásos technika nagyon messzire nyúlik vissza, még avar kori sírokban is találtak ilyen módon készített tojáshéjmaradványokat – hangsúlyozta.

Mint mondta, a tojásfestésnek napjainkban is van hagyománya, a tojásdíszítésnek viszont kevésbé. – Sok helyen, főleg vidéken a gyerekek még ma is szeretettel mennek locsolkodni, hozzám is szoktak jönni. Főleg azért, mert választhatnak a díszes tojások közül. Viszont manapság a húsvéti locsolkodás a pénzgyűjtés egyik formájává is vált. Kevesen, de szerencsére még vannak fiatalok, akik azt mondják: nem a pénzért jöttünk, hanem a szokásért, a hagyományért. Nálam pedig mindig nyitva az ajtó – fogalmazott Bakó Ildikó.

A népi iparművész számos kiállításon szerepelt már, külföldön és belföldön egyaránt. Aki szeretné közelebbről is megtekinteni Bakó Ildikó munkáit, május 19-ig a várpalotai Thury-várban meglátogathatja az alkotó önálló kiállítását, Lakiteleken pedig egy csoportos tárlaton szerepel kiállítóként a Magyar Kézműves Remek díjas népi iparművész.