Harmatszedés, kókányolás és zöldág-járás – Húsvéti népszokások Veszprém megyében

A húsvéti népszokásokról Lipéczné Karsai Henriettet, a Laczkó Dezső Múzeum néprajzos muzeológusát kérdeztük.

Sok közösségben szerte a magyar nyelvterületen említik, hogy a református szomszédok, rokonok is kapnak a szentelt ételféleségekből egy-egy szeletet. – A kosárban kerülő ételek bárány, sonka, tojás, túró, vaj, kalács területenként eltérő összetételben készülnek.

Szenteltetni kosárban vittek, fehér szalvétába takarva a sonkát, a tojást, a sót, a tormát, a kalácsot, több helyen bort is megyeszerte. A húsvéti ételek közül a kalács a fő szentelmény, több helyről ismert a szokás, hogy egy darabját a konyhaszekrény egyik fiókjában őrzik – mondta el a szakember.

Kiderült, az ételek jelképesek: a sonka a bárányt, a kalács, gyakran öt rózsával, mint az öt szent sebbel Krisztust, a tojás a feltámadást, a torma a keserűséget jelképezi. A torma és a só együtt gonoszűző erővel is bír.

- A szőlőhegyekben lakók a Balaton-felvidéken nem tudtak mindig elérni az ételszentelő misére, ezért a kosárba tett ételeket kitették a szabad ég alá, hogy az áldás rájuk szálljon.

A sümegprágai, csabrendeki pásztorok, uradalmi cselédek, akik a templomtól távol éltek, húsvét hajnalán a szentelendő eledeleket a fák ágaira akasztották tarisznyába téve, hogy a világot megáldó római pápa áldása rájuk szálljon. A családok tagjai húsvét vasárnapján először a szenteltből ettek. Gyulafirátóton annyi felé vágták el a tojást, ahány tagja volt a családnak, hasonlóan a karácsonyi almához. A szentelt morzsáját mindig tűzbe dobták, elégették, ügyelve arra, nehogy a földre kerüljön belőle – mesélte Lipéczné Karsai Henriett.

A szakember kiemelte, Csopakon, Kövesden ételajándékokat (sonka, kalács, bor) vittek a gazdák a húsvét reggelén a pásztoroknak. Kiscsőszön, Szentgálon, Pulán kora reggel a kereplésért járó a húsvéti tojást ezen a napon gyűjtötték össze. Húsvét vasárnap reggel az első mise kezdetére elbontották a Szent Sírt, a virágok, a gyertyák és a feszület ismét helyükre kerültek.

- Általános szokás volt, a húsvét vasárnap hajnali harmatszedés, amelyből néhány cseppet tettek mindenki mosdóvizébe bőrbajok ellen. Városlődön még emlékeztek erre a szokásra, sőt itt a főzőedényeket is a szabad ég alá kitették, hogy a húsvéti harmat bekerüljön az ételekbe, védelmet nyújtva a belső bajok ellen – mondta el a szakember.

A fiatalok már húsvét vasárnap délután kimentek a szabadba, általában a falu határában lévő rétre játszani. A lányok piros tojást dobáltak labda helyett egymásnak, vagy éppen tojást gurítottak, ha összekoccantak a tojások, mindkettő a gurítóé lett, ellenkező esetben pedig azé, aki kitette a színes tojást. Ismert a favilla ágai között gurítás Városlődről, mindaddig játszották, amíg el nem tört, ezután közösen elfogyasztották.

A Somló környékén csak a hibás tojásokkal gurítottak, fennmaradt a legények játéka is, ami a kókányolás, azaz a tojásvágás volt. Az egyik tartotta a tojást, a másik pedig a két ujja közé igyekezett úgy belevágni a tojásba a pénzt, hogy beleálljon. Ha sikerült, elnyerte a tojást, ha nem, akkor a pénz – krajcár, fillér – a másik legényé lett.

Egy másik változatban a tojáskoccintáskor (Padragon, Csékúton) összekoccantották a tojásokat, s akié eltört, azét elnyerte a másik. Ehhez a leleményes gyerekek fatojást is használtak a biztos siker érdekében. A Laczkó Dezső Múzeum a Néprajzi Gyűjteményben őriz ilyen fatojást.

- Húsvét hétfő a szentmise után már a családi, baráti ünneplés napja volt.

Egyes német falvakban (Pula, Tótvázsony, Vöröstó) az asszonyok átmentek a szomszéd községekben lakó ismerőseikhez, rokonaikhoz, amelynek során itt a templomba is betértek. Az utat imádkozva tették meg. Ezt a látogatást „Emmansba menés”-nek (Emmansgehen, Spaziergang nach Emmans) hívták. Darnay Kálmán nyomán említi Bálint Sándor a sümegi Emmans-hagyományt, amikor is Padányi Bíró Márton püspök a XVIII. században saját gyümölcsösében látta vendégül híveit enni-inni valóval – tette hozzá a néprajzos muzeológus.

A nap legismertebb szokása a locsolás, azaz a vízzel való leöntés, amely a tisztító erején kívül termékenységvarázsló szerepet is betöltött. – Az igazi locsolás eredményeként egy délelőtt során többször is át kellett öltözniük a lányoknak, hisz egész vödörrel zúdították nyakukba a vizet.

Az udvaron száradó ruhák mennyisége jelezte, hogy mennyi locsolója volt a ház leányainak. A kútvízzel való locsolásról helyenként áttértek a szappanos vízzel, majd a szagos vízzel, kölnivel való jelképes locsolásra. A 20. század elején még a legények jártak döntő többségben locsolni, sőt locsoló verseket is mondtak. Kaláccsal, sonkával, borral, esetleg pálinkával kínálták meg őket és a jelképes jelentésű festett vagy hímes (viasszal megírt) tojásból is mindig kaptak egyet attól a lánytól, akit megöntöztek.

Kemenesszentpéteren a gyűjtések szerint csak azokat öntötték le vízzel, akiket az ágyban találtak, majd a kölniből is került rájuk. Ugyanakkor érdekes, hogy a térségben 1940 előtt nem locsoltak minden faluban, még a magyarok sem, így például Bazsiban, Kemenesszentpéteren. A német falvak többségében egyáltalán nem volt szokásos a lányok meglocsolása, sok helyen csak 1948 után lett azzá. A Felvidékről kitelepített és a német falvakban letelepült magyaroktól vették át például Hidegkúton. A locsolás szokása fokozatosan a gyermekek körébe került, akik a korábbi évtizedekben is eljártak, amiért piros tojást kaptak, mára azonban ezt a pénzbeli ajándék háttérbe szorította – mondta el Lipéczné Karsai Henriett.

Húsvét hétfő jellegzetes szokása volt még a komálás, komatálküldés vagy mátkálás.

A szokásra a Káli-medencében még emlékeztek rá az 1980-as években fehérvasárnapról áttevődött húsvét hétfőre. – Többnyire lányok, de előfordult fiúk lányok között is, hogy még gyermekként komát választottak, akinek feldíszített tányéron tojást, süteményt vittek.

Az ajándékot elfogadva vált érvényessé a választott komaság. Emellett a húsvéti szokások jellegzetes Balaton-felvidéki téltemető, tavaszköszöntő, európai párhuzamokkal rendelkező változata a zöldág-járás, amelyet énekes-táncos felvonulás kísért leány játékfüzérrel egybekapcsolva – emelte ki a szakember.

A zöldág-járást legtovább gyakorolták és leginkább ismerték Kékkúton, Salföldön, Kővágóörsön, Káptalantótiban, Mindszentkállán, Szentbékkállán, Nemesgulácson, Kisapátiban, Gyulakesziben, Diszelben, Hegymagason, Nemesvitán, Szigligeten, Lesencefaluban, Lesencetomajon, Lesenceistvándon, Monostorapátiba, Vigándpetenden, Kapolcson, Nyirádon, Sümegcsehiben, továbbá Halimbán, Dobán, Borzaváron, Bakonyszentlászlón, Veszprémvarsányban, valamint a Balaton déli oldalának néhány falujában. Legteljesebb a kékkúti, nemesgulácsi, vigándpetendi változat.

Kékkúton felszalagozott és bodzaághoz erősített koronavirágból, Nemesgulácson pedig temetői bukszusbokrok ágaiból és virágokból készítették a zöldágat, helyenként pedig az eltett karácsonyfa feldíszített ágát használták fel. Kapolcson például nem tudtak a zöldágról, csak a dallamot ismerték. A zöldágat mindig a lányok díszítették fel. 1920–1940 között még selyemszalagokat használtak, ezt kötötték a hajukba is. A II. világháború után krepp papírt vágtak fel, ebből készítettek szalagokat.