Egy veszprémi anyuka élete kerekesszékben, egy kisfiúval

A 28 éves Adri, ahogy szerettei is szólítják, egészséges babaként született Budapesten, ám egyéves korában herpeszvírus miatt agyvelőgyulladást kapott, ami károsította a kisagyban felelős mozgásközpontot. Ennek következtében nagyon nehézkes neki a járás. Járulékos betegségként epilepsziás lett, ami még inkább egyensúlyi zavarokat idézett elő. Azt mondja, a felsőteste ép, de a lábai rendkívül gyengék, csak bottal vagy járókerettel tudna felállni. Tudja, gyakorolnia kellene a járást, ami viszont sok időt venne el a munkájától és a családjától, ezért egyre ritkábban kényszeríti rá magát az „edzésre”.

– Ötödikes kisdiák voltam, amikor kerekesszékbe kényszerültem, mert nem volt elég segítő az iskolában, aki állandóan kísérgessen, nehogy összeessek. Szüleim segítségével sokáig nem adtam fel, hogy talpra álljak. Három éven át gyógytornára és gyógykezelésekre jártam. Aztán feladtam az álmomat, hogy majd egyszer járni fogok. Megtanultam együtt élni azzal, hogy a sors ezt az utat jelölte ki nekem. Amikor már tisztában voltam a visszafordíthatatlannal, olyan hobbikat kerestem magamnak, amelyeket ebben az állapotban is lehet csinálni. Úsztam, lovagoltam, íjászkodtam. Az úszást a mai napig űzöm. Részt vettem a velencei tóúszáson is. Az mindig is zavart, ha megbámulnak, gyerekként emiatt többször sírtam. De édesanyám vigasztalt, hogy nyugodjak meg, mert én is megnézek olyan embert, akinek be van kötve a keze. Igaza volt. Ez valahogy emberi szokás, hogy rácsodálkozunk arra, ami nem mindennapi. Viszont a folyamatos bámulást és sajnálkozást még most sem viselem el. Nem is értem, miért kell kitekerni a nyakukat egyeseknek, hogy megnézzenek az utcán.

Nem bánom, ha megszólítanak, de az nem tetszik, ha saját elesettségükről mesélve próbálnak vigasztalni.

Húszéves voltam, amikor a húgommal az ölemben a piacon megszólított egy néni, hogy miért nem tol a két és fél éves húgom… Egyszer egy fiatalember letérdelt elém, s azt mondta: milyen csodálatos, hogy így is élek, de azért annyira rossz lehet nekem. Rávágtam: miért? Van családom, van lakásom, és itt van a hasamban a kisfiam, boldog vagyok! Amikor még babahordozóval jöttem-mentem Botival, egy bácsi tízezer forintot csúsztatott be a gyerek ruhája mellé. Nem ez volt az egyetlen ilyen eset. Hiába mondtam, hogy nem vagyunk rászorulva – ott hagyták. Tudom, jót akart az idős férfi is, köszönöm neki, de nekem ez így rosszul esett. Persze nagyon sokan felajánlják a segítségüket, ami jólesik, bár sokszor felesleges, elboldogulok magam is. Amikor még nem voltak Veszprémnek alacsony padlós autóbuszai, az utasok vagy a sofőrök tettek fel a járatra. Egy ideig az sem volt gond, hogy felmenjek vonattal a fővárosba, ugyanis a Veszprémből induló villanyvonatok alacsony padlósak voltak. Amikor megszüntették ezeket a járatokat, fel kellett hívom a MÁV esélyegyenlőségi vonalát az utazásomat megelőző 48 órán belül. Ekkor ráakasztották a szerelvényre a mozgáskorlátozottaknak kialakított kocsit. Ezek szuperek! Rámpa emeli fel a székünket, széles a mosdó ajtaja is, van pelenkázó, minden igényünknek megfelel. Viszont az ötletszerű közlekedést gátolják meg ezzel. Ugyanis csak a megrendelt vonatokkal tudok utazni. Ha lekésem a járatot, vagy tovább szeretnék maradni Pesten, nem tudok más vonattal hazamenni – meséli Szilágyi Adrienn.

De miért jár Adri a megyeszékhelyről három éve a fővárosba? Ez a történet ott kezdődik, hogy középiskolásként dolgozott a Fővárosi Növény- és Állatkertben, majd az egri főiskola évei alatt a Budakeszi Vadasparkban. Az főiskola elvégzése után már közfoglalkoztatottként alkalmazták a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkban. Ezeken a helyeken, felhasználva biológia-szaktudását, az érdeklődőket kalauzolta a látnivalók között. Innen jött az ötlet, hogy lehetne kimondottan mozgássérülteknek szervezni ilyen programokat. Egyik sorstársával együtt bekopogtatott a Nem Adom Fel Alapítványhoz (van a fővárosban kávézójuk étteremmel, a megváltozott munkaképességű emberek el­helyezkedését segítik, többek között érzékenyítő programokat tartanak), ahol tárt karokkal fogadták őket. Külső szervezőkként – tizenegyen vannak a csapatban – Roll Natural néven természeti és kulturális értékek bemutatását vállalják túrákon, tárlatvezetéseken és környezetnevelési tréningeken. Jelszavuk: Gördüld be velünk természeti és kulturális világunkat!

Általában havonta két programot szerveznek. Többnyire az ország nemzeti parkjait, ökocentrumait, állatkertjeit ke­resik fel, de eljárnak különböző múzeumokba is 8-10-en. Régebben minden rendezvényen ott volt Adri is, de másfél éves fia, Botond születése óta ritkábban kel útra.

Júniusban a tatai Fényes-tanösvényt bemutató túrára viszont elkísérte az élettársa, Miki és örökmozgó fia. Egy mocsárerdőt jártak be cölöpös sétányokon keresztül. Munkájával szerény jövedelemre tesz szert, ami a járvány alatt még kevesebb lett. Párja egy sportboltban dolgozik. Kétszobás albérletben élnek a Haszkovó-lakótelepen. Adri nem panaszkodik, már csak azért sem, mert a Máltai Szeretetszolgálat támogató cso­portjától egy héten több alkalommal kijár hozzá Andi, aki besegít neki a mindennapi teendők elvégzésében. Ottjártamkor paprikás krumplit főzött a családnak. Adri nagyon hálás neki, mert a hölgy sokat segít, esetenként együtt hozzák haza Botit a bölcsődéből, ahová február óta jár.

– Ha csak én megyek érte délután, a fogalmas helyeken az ölembe ül, vagy rááll a lábtartómra. Fegyelmezettem viselkedik. Bezzeg, ha az apjával van, akkor szaladgál, mert talán ösztönösen érzi, hogy ő rögtön oda tud futni hozzá, ha baj van. Nálam sok esetben meg kell tanulnia egyedül, óvatosabban közlekednie. Mint sok gyereknél, Botinál is előfordul, hogy hiszti közben leveti magát a földre. Ilyenkor nehéz felvenni, de sok esetben hagyom is, hogy magától rájöjjön, ennek nincs értelme. Erről jut eszembe, amikor még Pesten laktam, kétszer előfordult, hogy fölborultam a kerekesszékkel. Szó szerint átléptek felettem. Nem volt jó érzés, de valahogy visszamásztam a székbe, és folytattam az utam – emlékszik vissza a fiatal anyuka.

Boldogan mesél várandós időszakáról, mert meggyőződése, hogy a legjobb orvosok kísérték végig ezen az úton.

Császárral hozta világra kisfiát. Azt már korábban tisztázták, hogy Adri betegségét nem örökli a kicsi. A szülők akkor lélegeztek fel igazán, amikor egy hónap után a gyerekorvos tökéletesnek találta babájuk reflexeit. Ő képes lesz járni!

– Kezdetben mellettem volt az édesanyám, a nagymamám és a párom. Ezután már nekem kellett ellátni a fiamat. Sokszor, amikor bömbölt, vele sírtam én is kimerültsé­gemben. Hányszor, de hányszor tettem fel magamnak a kérdést: rossz anya vagyok?! Rám tört a szülés utáni depresszió, amin édesanyám és Miki segített át. Boti kisebb korában sokszor elesett, mert én nem tudtam olyan gyorsan utánakapni vagy utána menni. De mostanra már magabiztosabb lett, és ennek köszönhetően gyorsabban tanult meg mászni és járni is. Mozgásban érettebb a korosztályánál. Játékból szokott tologatni a szobában vagy az utcán, segít bekapcsolni a lábamnál a rögzítő hevedert, esetenként felveszi a dolgokat a földről – mondja Adri.

Beszélgetés közben észreveszem a családi képek között azt, ahol Adri menyasszonyi ruhában (legalábbis én annak néztem) ül a kerekesszékben.

– Nem, ez csak a látszat! – mondja nevetve. – Az egyik fellépésem után készült a fotó a Magyar Állami Operaházban, 2017 februárjában. Hobbiként már középiskolában elkezdtem a kerekesszékes táncot. Kezdetben a Roll Dance kombi tánccsoportban táncoltam, ahol Henriett húgom volt a párom, majd később a Paradance, valamint a Gördülő tánccsoportban már egyedül táncoltam. Így volt ez a főiskolán is. Versenytáncosként freestyle kategóriában első helyezett lettem. Igaz, ketten indultunk, de az volt az első versenyem, és nagyon örültem. Veszprémbe költözésem után már nem tudtam megoldani, hogy feljárjak a fővárosba edzeni. Pedig milyen jó volt az!

Némileg kárpótolta gyermeke megszületéséig, hogy rendszeresen lejárt a helyi uszodába, ahol bizony feltűnést keltett. A vízbe be tudott ereszkedni a kerekesszékből, ám kijövetelekor István úszómester segítségét kérte. Kérésére kapaszkodót szereltek fel a mosdóba, így sokkal egyszerűbbé vált a mellékhelyiség használata és az átöltözés.

Miképpen ismerkedett meg párájával, aki nem mozgáskorlátozott? Öt évvel ezelőtt – a főiskola utolsó évében – egyre több üzenetet váltottak az egyik társkereső oldalon, majd a kölcsönös szimpátia oda vezetett, hogy megadták egymásnak e-mail címüket.

– Egyik levelezőtársam előtt sem hallgattam el az állapotomat, így volt ez Mikinél is. Az első randiféle egy étteremben volt Budapesten, ahol jól elbeszélgettünk. Valójában egy Havasi-zongorakoncert után jöttünk össze. Így aztán volt olyan alkalom, hogy a főiskoláról, Egerből nem haza, hanem Veszprémbe utaztam Mikihez. Mint minden családban, nálunk is vannak hullámvölgyek, ezért meg kell találnunk a megfelelő arányt a közös szabadidőnkben és a gyereknevelésben. Gondolom, így van ezzel a többi szülő is – vélekedik Adri.