A borsó dicsérete

Május 31. 

Na, ez gyorsan elment, mint minden, ami jó. Mármint a május. Tavasz is volt, nem is akármilyen, ezt majd ne feledjük, amikor azon szomorkodunk, hogy Vivaldi már csak két évszakról tudna megemlékezni. Meleg és hűvös váltogatta egymást aranyat érő esők kíséretében, hogy az illatfelhőkről már ne is beszéljünk, ennek megfelelően szebb a kert, mint valaha, különösen, ha kifejlesztjük azt a látás- és nézéstechnikát, amel - lyel legalább pillanatokra el tudunk tekinteni attól a ténytől, hogy leggyorsabban azért a gaz növekszik. Kiülök hát zöldborsót pucolni, a sajátunkat. Viszonyom ehhez a csodálatos zöldséghez évtizedekre tekint vissza, és felhőtlen. Rajongásomat irányába alighanem édesanyámtól örököltem, bár ő felülmúlhatatlan volt ebben a műfajban, amint meglátott egy talpalatnyi területet, nem kegyelmezett, azonnal bevetette borsóval. Így aztán az évnek ezen szakaszában életem egy jelentős része a zöldborsó bűvöletében telt el. Minden formájában szeretem, de leginkább a levest, csirkealaplével indítva, ha lehet, nyakból és új répákkal, természetesen galuskával. De már a pucolás is lenyűgöz, most meg különösen. Gyönyörű szemek sorakoznak a tárban, hibátlanok, zsengék és édesek, sehol egy kóbor kukac, holott garantáltan vegyszermentes az egész társaság. 
Kíváncsiságból számolok. Mire letelik a műszak, pontosan 308 hüvelyből pattintom ki a beltartalmat, ami nem rossz teljesítmény, különös tekintettel az ujjperceim állapotára. A szemeket nem számolom meg, az egy másik elmeállapot. Viszont bőven van még nyersanyag a növényeken, így mire végzek a betakarítással, valószínűleg megvilágosodom, de minimum elérem Don Matteo derűjének turbófokozatát. Őszintén szólva azért a vége a legjobb: nem tudom, ki hogy van vele, de én olyankor beletúrok a tálba, ez ugyanaz a semmihez sem hasonlítható érzés, mint amikor zabba vagy kukoricába markol az ember. Az van még a háztáji vegyes kultúrában – ahol zseniális apácák kolostori növénytársítását alkalmazom –, hogy virágzik a cukkini. Már többször elgondolkodtam rajta, hogy egyszer százas nagyságrendben kellene termeszteni, és a felét megenni még virágkorában. Olaszországban, Piemonte tartományban vágják ezt nagyon, van akkora élmény, mint nekiesni a spárgának. Sajnos ez idén is elmarad, tekintve, hogy ketten vannak összesen, útban a krémleves állapot felé, pirított kenyérkocka és frissen reszelt parmezán társaságában. Van még sok más is persze, paradicsom, paprika egyelőre rendben, a krumpli még sosem mutatta magát ilyen szépen ebben a periódusban, szóval ahogy Lali barátom mondotta volt, midőn lekászálódott a traktorról, és felajánlott egy emberesebb kapát a miénk helyett: nem könnyű a mezőgazdaság, sem a popzene. 
Ez tagadhatatlanul így van, ámde mégis. Ugyan rendületlenül csökken a képernyőidőm, és este úgy zuhanok be az ágyba, mint Pepin sógor áldozata a Sörgyári capriccióban, mégsem cserélném semmire, hogy gyakorlatilag kint élek a szabad levegőn, madarak és mindenféle más furcsa élőlény között, teljes szimbiózisban. Így megy ez. 

Június 1. 

Van egy másik világ, a nagyvárosi. Azt hiszem, nemrég abból is kikaptam a legjobbat. A Városligetről lenne szó ismét, ahol rengeteg időt töltöttem el gyermek- és ifjúkoromban, a cölöpvártól az állatkerten és a vidámparkon át, a dühöngőktől (foci) a kutyasétáltatásokon át a Petőfi Csarnokig. Volt egy hangulata, de egyre nyomasztóbb. Azt a tervet, hogy mint Bécsben, múzeumi negyed települjön oda, eleve zseniálisnak találtam, és nem értettem a nyafogást. Mi hiányzik a fanyalgóknak? A Lenin-szobor? Esetleg az a rozsdás izé, az időkerék? Kádárék felvonulási placca egy kis elhanyagolt gazos területtel körülvéve? 
Aztán megértettem, de az még rosszabb volt. Mer a Zorbán persze, meg az elhanyagolt kultúra, ahogy éppen kicsusszan a „hozzáértők” keze közül. Virágparádé és izgalmas növények mindenhol. A Néprajzi Múzeum valóban „vagány”, sőt menő, még az is kedvet kap egy kis külső mászkáláshoz, aki egyébként nem lelkesedik túlzottan a gördeszkázásért. A Magyar Zene Háza egy csoda. És illeszkednek egymáshoz. A Műcsarnokkal és a Szépművészetivel együtt. Tehát felülök a kisföldalattira, és egész jól elvagyok reggeltől estig, akár hetekig. Már vannak erre utaló jelek. Az emberek ugyanis ösztönösen birtokba vették a tereket. Mennek a fények után, üldögélnek egy kicsit. Akár egy kertben.