Kedvenc dolgaim

Június 14. 

Már éjfél is elmúlt, de még mindig nem hiszem el. Ízlelgetem még csak. Hogy 4:0-ra vertük pökhendiéket, ott. Angliában. Az egymilliárd eurós keretükkel együtt. A térdrerogyós cirkusszal, a kioktatásukkal, a himnuszunk kifütyülésével, a rasszistázásukkal egyetemben. Istenítélet, mondhatnám, de faragom a pátoszt. Maradjunk a matériánál. Úgy elvertük őket, mint szódás a munkatársát. Én nem láthattam természetesen a 6:3-at, csak jóval később égett bele Szepesi hangja mindörökre a fülembe, de az okozhatott ekkora eufóriát a magyar néplélekben. Számunkra, akik ezt a meccset viszont láttuk a helyszínen, vagy a fotel tetején ugrálva, ez volt az évszázad mérkőzése. Közte négy, ez eggyel több, mint Londonban volt. A mennyei aranycsapat tagjai bizonyára remekül szórakoztak odafent, Öcsi bácsi valószínűleg rendelt pár kanyar fröccsöt a végén. És bekerült a templom a falu közepébe, ahogyan azt ez a csodás olasz-magyar ember, Marco Rossi jelezte. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ezentúl csupa viháncolás lesz az élet, de azon ismét érdemes elgondolkodni, hogy micsoda érzelmeket kelt az emberekben, ha a játék neve futball, és azt így játsszák. 

Június 15. 

Megjelent egy John Coltrane-lemez. Bakelit, ha úgy tetszik, vinyl. Azok voltak a daliás idők, amikor még bakeliten jött a zene, az ember forgatta, nézegette, olvasta a borítót, miközben hallgatta, és senkit nem zavart, hogy húszpercenként cserélgetni kellett az oldalakat. Igaz, meg sem fordult a fejünkben, hogy egyszer majd másképp is lehet, de szerettük az egész rituálét, úgy, ahogy volt. Magam nem vagyok egy megveszekedett hifista, kár lenne belém egy milliós szett, úgysem érzékelném a különbséget, de amióta újra vettem egy használt lemezjátszót, ismét begyűjtöttem néhányat a váltáskor (cd) megbocsáthatatlan módon elkótyavetyélt albumokból. 
Ez meg itt a kezemben egy gyönyörű példány, a címe My Favorite Things, azaz a kedvenc dolgaim, dupla deluxe kiadás, az eredeti megjelenés hatvanadik évfordulójára, mono és sztereó, plusz még pompás fotók. Ja, hogy ki volt John Coltrane? A világ egyik legnagyobb dzsesszmuzsikusa, amit persze többekről ki lehet jelenteni, de attól még esetünkben is igaz. Egy remek szaxofonos és zeneszerző, aki újragondolta a modern dzsesszt. 
John William Coltrane Hamlet (!) 1926-ban született az Egyesült Államokban, és alig negyvenesztendősen hunyt el. Karrierjének fordulópontja 1955-re tehető, attól kezdve egészen haláláig hihetetlenül termékeny volt, szerzeményeivel és játékával komoly hatást gyakorolt zenészek nemzedékeire. Játszott Miles Davis első nagy kvintettjében és Thelonious Monk kvartettjében, majd önálló zenekart alapított, és jöttek sorra a saját szerzemények. 
A My Favorite Things című lemez nagy sikert aratott, és ezzel egyúttal meg is alapozta a szopránszaxofon becsületét is. A hangszert a legenda szerint Miles Davistől kapta, és az akkoriban kevéssé használt hangszer amúgy is kapóra jött neki a magasabb hangfekvések felé irányuló törekvéseihez. A lemezen hallható még a But Not For Me című Gershwin-kompozíció, amihez szintén szépen passzol a szopránszaxi, valamint a Summertime című örökzöld is. Könnyed, néhol koktélos jazzt hallunk, a keményebb korszaka, ami a kritikusoknál és a közönségnél is kiverte a biztosítékot, ezután következett, a spirituális zenék, az indiai ragák hatása keveredett a free jazz elemeivel, amit persze később lelkesen ünnepeltek, ahogy ez már lenni szokott. Coltrane viszont újra tekert egyet a stíluskeréken, és konzervatívabb, letisztultabb irányba fordult, valamint Isten és a szeretet hatalma felé. Majd amikor már mindenki lenyugodott, belecsapott az avantgard dzsesszbe, és ki tudja, még milyen meglepetéseket okozott volna, ha 1967. július 17-én el nem ragadja a halál. 

Június 16. 

Hatvannégy évvel ezelőtt ezelőtt ezen a napon akasztották fel Nagy Imrét a gyűjtőfogház udvarán. Mert csapataink harcban álltak, és a kormány a helyén volt. Aztán drót a csuklón, arccal a sárba. A mártíromság mint feloldozás. Jeltelen sír és konszolidáció. Gulyás és fridzsider, a legvidámabb barakk. Aztán egy soha el nem jövőnek gondolt pillanatban Kádár megtébolyodik, mint egy Shakespeare-hős, és “azt az embert” újratemetik. A Hősök terén egy fehér inges srác felveti, hogy talán távozhatnának a ruszkik és kiírhatnák a szabad választásokat. Megtörténik. És már el is repült az életünk egy jelentős része. Huss.