Titkos objektumokat „faggat” a veszprémi kutató

Lapunknak mesélt a Nagyvázsonyhoz közeli „Kis-Moszkváról”, ahol egykoron atomrakétafejeket tároltak, a nagyteveli bázisról, ami a hazánkban állomásozó szovjet haderő tartalék harcálláspontja volt, s ahonnan keleti szomszédunk a NATO ellen harcoló magyar és szovjet alakulatokat irányította volna, illetve a hajagtetői híradóbunkerről is.

Fiatalon jóban voltunk, annyi mindenről beszélgethetnénk, más kérdés, hogy negyedszázada nem találkoztunk. A középfokú tanulmányaink egy iskolában íródtak, a szünetekben Formula-1 rajongóként gyakran értekeztünk a száguldó cirkuszról. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, gondolnám, hogy velem ellentétben „maradt a kaptafánál”, ám értésemre adja: nagy vargabetűt leírva lett tervező. 
– Az építőipari iskolánk elvégzése után elkanyarodtam a tanultaktól, más irányt vett az életem, hat éve egy hajdani osztálytársam csábított vissza a szakmába. Szinte a nulláról kellett kezdenem, még jó, hogy a hobbim révén nem felejtettem el mindent, az objektumok felmérésekor ugyanis felmelegítettem néhány, az óráinkon elhangzott ismérvet – jegyzi meg hamiskás mosollyal.

Kizmus Szabolcsot mindig érdekelte a történelem, aztán a hadtörténelem, főként a hidegháborús időszak rejtette rabul. Amibe bele is ásta magát: ezen aspektusból már Európa több országában járt. De honnan is indult a történet?! Bő másfél évtizede még aktívan űzte a geocaching nevű természetbarát tevékenységet, ládakereső játékot, s az egyik ilyen megtalálásra váró ládikót a Középső-Hajag csúcsán lévő egykori BARSZ-rendszer antennatornyainak közelében rejtette el az egyik hobbitárs. Mikor ott megpillantotta a rozsdás tornyokat, a fűvel benőtt betonépítényeket, a mélybe vezető lépcsőt és a tátongó garázsokat, már csak a szovjet „vasszörnyre” fókuszált. 
Az objektum Herend közelében van, 640 méter magasan. Az egykor szupertitkos létesítményen keresztül a Varsói Szerződés tagállamai a troposzférát használó, akkor rendkívül korszerűnek számító kommunikációs hálózat révén tarthatták egymással a kapcsolatot. Mint köztudott, a szovjet katonákat 1991-ben vonták ki Magyarországról, az objektum utána magánkézbe került. Az értékesebb elemeit elhordták színesfém-tolvajok, a többtonnás vasajtókat lángvágóval szerelték le, de a megmaradt műszaki berendezések, kábelek és rézhuzalok is eltűntek. 

– Moszkva 1983-ban kezdte el kialakítani itt a kommunikációs állomást. Ehhez egy 50 ezer négyzetméteres erdős részt taroltak le, majd így „kaptak” egy szabálytalan alakú négyszöget, aminek a keleti oldalában egy 9-10 méter mély gödröt alakítottak ki. Az alját 60 centi vastag monolit vasbeton réteggel töltötték fel, a falakat előregyártott elemekből húzták fel az építőipari munkára befogott szovjet kiskatonák, műszaki alakulatok. A domb alatti egy kétszintes bunker létesült, ami egy nukleáris csapás ellen is védelmet nyújtott volna az ott szolgálóknak. A felszínre három darab 25 méteres acél antennatornyot telepítettek – meséli az amatőr hadtörténész, akitől megtudom: az objektum abszolút egyedi a környéken, noha az ország más részein még három hasonló működött, igaz, azok terepszint felettiek voltak, és magyar alakulatok üzemeltették.

Ma már nyílt titok, hogy a Szovjet Déli Hadseregcsoport Magyarországon is tárolt nukleáris eszközöket. Gyakorlatokon imitálták is az alkalmazásukat, a honi indítócsapatokhoz zárt felépítményű teherautókkal, helikopterrel szállították volna a robbanófejeket. Mifelénk a Nagyvázsony melletti bázison is voltak atomfegyverek, míg Tapolcára egy hadműveleti és egy harcászati rakétadandárt is telepítettek. A titkosságukra jellemző, hogy előbbi az 5. önálló harckocsiezred nevet kapta, a harcászati rakétaosztályok pedig harckocsi-felderítő zászlóalj megnevezéssel szerepeltek. A járművek fűtött garázsokban álltak, a mellettük lévő „irodaépület” pedig valójában egy nagy gyakorló- és kiképző épület volt, amiben a Scudok rakétaállványait teljesen felemelhették. Itt a katonák ellenséges műholdak elől rejtve tanulmányozhatták és gyakorolhatták a technika működését. Az alakulatnál szolgálatot teljesítőkkel titoktartási szerződést kötöttek, akik még a családtagjaiknak sem beszélhettek a laktanyában zajló történésekről. A szovjetek több száz atomtöltetet telepítettek hazánkba, ez a hirosimai atombomba erejét több százszorosan meghaladó arzenál volt. Az országból a rendszerváltást megelőzően speciális vasúti kocsikon vitték el az atomtölteteket, de a bázisokat nem semmisítették meg. Az egykori tárolók mára lepusztultak, kivétel talán a nagyvázsonyi, amit a honvédségünk ma is őriz.

Az egykor atombiztos bázis a hatvanas évek második felében épült fel. A laktanyát tripla kerítés védte, a belső szögesdrót kisfeszültségű árammal működő mikrokapcsolókkal, érintkezőkkel volt felszerelve, amik azonnal jelezték volna a behatolási szándékot. A közelükben ma is láthatók lőállások, az őrök az illetéktelen személyekre tüzet is nyithattak. 
– Az egymástól százötven méterre elhelyezkedő bunkerek közepén kiemelkedik egy kétszintes csarnok, amit galériaszerűen alakítottak ki. Ennek kétoldali felső részéről nyíltak a nagy rakodóajtók, aminek a túloldalán egy lemezzel fedett, álcahálóval borított rámpás rakodótér volt. Oda oldalanként 4-4 fejszállító teherautó tudott beállni. A tárolótermekben hornyokat szereltek a padlóba, így három sorban, egymás mögött tudták elhelyezni a hengeres konténereket, amikben a robbanófejek voltak. Az itt dolgozókat süketnémáknak is hívták, mivel nem beszélhettek senkinek a munkájukról. A rendszerváltáskor a szovjetek innen is kivonták a technikai felszereléseiket, a nukleáris fegyvereket pedig már 1989 őszén elszállították – mondta Kizmus Szabolcs, aki ezen objektumba különböző engedélykérelmek révén jutott be.

A téma avatott szakértője később azt is elárulta, hogy Moszkva a Nagytevel és Óbarok mellé telepített bázisokról is irányította volna az Ausztriát és Olaszországot megszálló szovjet és magyar hadseregeket. A békeidőben Mátyásföldön települt főparancsnokságot háború esetén haderő- és fegyvernemenként lebontva atom-, vegyi és kémiai támadásnak is ellenálló föld alatti létesítményekbe szállították volna át, hogy onnan irányítsák tovább a hadműveleteket. A szárazföldi erők tartalék harcálláspontja Nagyteveltől délre lett volna. A Tevel-hegy mélyén megbújó L alakú konstrukció közel négyezer négyzetméteres, számos bejárata és több vészkijárata is van. A szovjet katonai vezetéssel a hírösszeköttetést nem csak egy műholdra irányított, az aknából kieresztett teleszkópantenna garantálta, hanem egy-egy föld alatti kábel is, amik a Herend melletti PDRZ objektummal és a hajagtetői BARSZ-állomással voltak kapcsolatban.

Az objektumokról előadásokat tartott, azokról – két társával – könyvet is publikált Kizmus Szabolcs hangsúlyozta: hasonló érdeklődésű emberekkel már többször járt az említett bunkerekben, a tulajdonossal vagy a kezelővel egyeztetve. Ilyenkor a gondolatait papírra vetette, míg az adatokat számítógépes program segítségével alaprajzokká, 3D-s modellekké dolgozta át. A párja is elfogadta, sőt, támogatja, hogy a szabadidejében ezen hobbijának hódol. A társaival, barátaival már jártak a volt Varsói Szerződés országainak számos ilyen objektumaiban, a hajdani Szovjetunió területén, Cseh- és Lengyelországban, illetve a volt NDK-ban. Ha külföldre utaznak, kapcsolatba lépnek az ottani „bunkerkutatókkal”, akik a barangolásaik előtt hasznos információkkal látják el őket. 

– Van egy öt-hat fős csapatunk, amely a hidegháború misztikus helyszíneit kutatja. A legtöbbjüket otthagyták ebek harmincadjára, gyakran csak a falaik maradtak meg a vandálok, a fémgyűjtők „áldásos” tevékenysége után. Még sok helyre szeretnénk eljutni, amikről eddig csupán olvashattunk. A közelünkben lévő objektumokba lehetne túrákat is szervezni, igény esetén vállalnám az idegenvezetéseket. Szerintem sokakat érdekelnének ezek a programok, ám újabb előadások megtartására is van lehetőség. Mert ez a láz aligha múlik el nálam – árulta el főhősünk, akit a külföldi túráik során az interkontinentális ballisztikus rakéták tárolására és indítására szolgáló, nyitható tetejű föld alatti ukrajnai rakétasiló éppúgy lebilincselt, mint a csernobili Duga radarantenna-rendszer, vagy az NDK-beli Prenden nevű kisváros mellett kialakított, háromszintes és 176 helyiségből álló Honecker-bunker.

Kizmus Szabolcs levéltári információk hiányában régóta „faggatja” a hidegháborús objektumokat. A jellegzetes tereptárgyak többsége mára pusztuló rom, ő mégis töviről hegyire ismeri azokat. Végül mindketten egyetértünk abban, hogy ezeken a helyeken szerencsére csak gyakorlatban imitálták a nukleáris eszközök alkalmazását – az a bizonyos parancs ugyanis nem jött meg.