A sportbarátok a valaha volt legponterősebb veszprémi kosarasként jegyzik Fülöp Istvánt

Ha fél évszázada van errefelé rivaldafény, Fülöp István tündökölhetett volna benne – a pályán nem mindennapi egyéniség volt, rövidlátó sportolóként is ontotta a pontokat. Aztán az egyetemi adjunktusból edző, majd sport- és gyárvezető lett, míg napjainkban unokáiért rajongó nagypapa. Hajdanán pedig érte voltak oda a szurkolók, benne találták meg a kedvencüket. 
Noha mindig lesznek kételkedők, akik esetleg vitatják, a sportbarátok többsége a valaha volt legjobb veszprémi kosarasként gondol rá. Akik akkortájt szerették a sportágat, kedvelték őt is. Azóta sem volt hozzá fogható klasszis a királynék városában, tipikusan az a harcos volt, akinek ha lekötik az egyik kezét, akkor is képes húsz pontra. Ha lenne ilyen, a megyeszékhely sport- életi panteonjába is bekerülhetne Éles József, Kiss Balázs, a Tóth-Harsányi testvérek, Balogh Károly vagy Rajkai Andrea mellé. A most 75 esztendős Fülöp István azonban a karrierje hajnalán nem gondolta, hogy egyszer legendává válik. 
Szombathelyen született, ott is nőtt fel, kisfiúként futballozott és asztaliteniszezett, aztán 1961-ben felvételt nyert a helyi Nagy Lajos Gimnáziumba, ahol az első osztályosoknak kosárlabda-toborzót hirdettek. – Vékony, nyúlánk gyerek voltam, az iskolabajnokságokon még salakos pályán játszottunk, nagy, nehéz labdákkal. Mikor azokat két kézzel felemeltük, a küzdőteret borító salak a szemünkbe hullott. Ezzel együtt sokat gyakoroltunk, én odahaza is: a gumilabdámmal ugyanis számtalanszor vettem célba a szemetesvödrünket. Előbb a Haladás utánpótlás B csapatába választottak be, majd mi- után ott eredményesebb lettem, mint az erősebb A-ban vitézkedő társaim, felkerültem hozzájuk – meséli balaton­almádi otthonukban. Aztán a korosztályos ranglétrát végigjárva, 17 évesen bemutatkozott az NB I-ből éppen akkor kieső „nagy” Haladásban. Átlagban tíz-tizenöt pontra volt jó, s abban az időben ragadt rá a Csonti becenév. 
Középfokú tanulmányai után kacérkodott a Budapesti Műszaki Egyetemmel is, ám – nemzetközi labdarúgó-­játékvezetéssel is foglalatoskodó édesapja segítségével – 1965-től a Veszprémi Vegyipari Egyetemen íródott tovább a pályája. A felvételijén már ott voltak a róla kivágott cikkek, melyek arról árulkodtak, jó tanuló és még jobb sportoló. Ahogy a klubnál, úgy az intézményben is szívélyesen fogadták, ott öt év múlva vegyészmérnökként végzett. Az államvizsgája előtt díjat nyert egy országos tudományos diákköri pályázaton, jelezvén, hogy nem csak a játékra fókuszál. A közvetlen modorú fiatalnak nem volt könnyű összeegyeztetni a sportot a diákköri munkájával, kevés szabadideje maradt, igaz, udvarlásra azért szakított némi időt: ekkor ismerte meg leendő feleségét, aki később három gyermekkel ajándékozta meg. 
Igyekvő diákként hamar kibújt az egyenruhájából, s tagja lett az NB II-es Bakony Vegyész TC kezdőötösének. Társai ekkor nevezték el Lapátnak, lévén remek csuklójának köszönhetően csak úgy lapátolta a „gólokat”. Közben a helyi röplabdázók is hívták a soraikba, de mivel csak ütni szeretett, maradt az „eredeti felállásnál”. – Volt némi bundaszaga, amikor 1967-ben kiestünk a másodosztályból, de mert az Újpesti Dózsa akkor oszlatta fel a kosarasszakosztályát, a helyükre kiírtak egy hármas osztályozótornát, amit Székesfehérvárott sikerült megnyernünk. Visszakerültünk az NB II-be, ahol utána már dacból is viaskodtunk, jelezvén a többieknek, hogy bennünket nem lehet leírni. Egyre-másra vertük meg az ellenfeleket, majd az utolsó fordulóban, a TF legyőzése után kiharcoltuk az élvonalba kerülést. Azt a meccset sosem feledem. Bár ütöttek-vágtak, eksztázisban játszva 47 pontot hintettem, úgy, hogy az összes büntetőmet értékesítettem. A lefújás után a drukkerek be­özönlöttek a pályára, és a vállukon vittek minket az öltözőig – adja értésemre. 
A következő évben különö- sebb erősítés nélkül maradtak bent az élvonalban, ahol 642 ponttal ő lett a gólkirály. Berobbant a legjobbak közé, a kosárlabda-rajongók bolondultak érte: sok pontot szórt, ami tetszett a nézőknek, ez pedig őt sarkallta még jobb teljesítményre. Abban az esztendőben helyet kapott a Népsport év csapatában, miként az olaszországi Universiadéra utazó főiskolás válogatottban is. Idegenben nem brillíroztak, ám lelkes közönségük előtt nem ismertek lehetetlent. 
Bodor Barna edző együttesétől nyáron Borszéki a katonai szolgálata, míg Komenczy a tanulmányai okán vált meg, de Koncz, Jakab, G. Nagy, Edelényi és Domonkos személyében így is maradtak pompás sportolók a keretben. A második NB I-es szezonjukban is a bennmaradás volt a céljuk, s jóllehet a küzdőszellemüket akkor sem érhette kritika, a riválisok magassági fölényét mind nehezebben tudták akarással ellensúlyozni. Fülöp István már „csak” 502 pontot termelt az évadban, a vetélytársak nagyon vigyáztak rá, így nehezen bontakozhatott ki. Persze így sem rajta múlt, hogy a gárda kiesett. Az értő szemek mindazonáltal felfigyeltek az egyéniségére, a Felszabadulási Torna B válogatottjában a címeres mezt is magára ölthette. A tehetségét nem lehetett elvitatni, hétről hétre bizonyította, hogy kiváló kosaras, ennek ellenére sosem kereste a reflektorfényt. Ez csupán azért említendő, hogy nem holmi kivagyiságból megsárgult újságcikkeket tesz elém, amiket még az anyósa rendezett, ragasztott füzetekbe. Miközben a tudósításokat böngészem, csak kapkodom a fejem: az Oroszlánynak, a Bajának és a Csepelnek 37, míg a BKV Előrének 35 pontot szórt. 
– Könnyű dolgom volt, hiszen több figura is rám jött ki, a társak a kezemre játszottak, jól zártak, nekem csak értékesítenem kellett a helyzeteket. Pedig idővel rövidlátó lettem, nem is láttam jól az eredményjelző táblát – másoktól tudakoltam meg, hogyan állunk –, tíz méterről mégis biztosan találtam be. Kérdezték is sokan, hogyan csinálom, mire mindig azt feleltem: a gyűrűt főleg érezni kell, és nem elsősorban látni. Amúgy remek csapatunk volt, ezért is sajnálom, hogy a második NB I-es évünkben nem jöttek az eredmények. Akkortájt több kérőm is volt, de a párom és a kislányom miatt nem akartam máshová menni, noha a bajaiak, az oroszlányiak és a fehérváriak az itteni illetményemnél jóval többet ígértek – árulja el. 
Később egyszer-kétszer még megcsillant a remény, hogy feljutnak a legjobbak közé, de Fülöp István hiába „szállított” rendszeresen 30-40 pontot, nem tudtak élni a lehetőséggel. A kiemelkedő formát állandósító kulcsember 1979-ben akasztotta szögre a szerelését, az utolsó fellépését a Pécsi Postás ellen vívta. A nézők közül sokan tartották korainak a búcsúját, ám a családja miatt már nem másította meg a döntését. A visszavonulása nagy veszteséget jelentett a BVTC-nek. 
Fülöp István nem csupán a sportban, a munkában is igyekezett élen járni, a játék mellett nem szakadt el a tudományos munkájától. Az államvizsgája után a Bakony Művekbe ment dolgozni, ahol akkoriban kezdődött a gyújtógyertyagyártás, s mert szilikát ágazatos volt, a terület éppen megfelelt neki. Ennek dacára csak fél évet volt ott, 1971-ben visszament az egyetemre, ahol 1990-ig tevékenykedett a szilikátkémiai tanszék adjunktusaként. Nehéz szívvel jött el az intézményből, de mind gyakrabban érezte, hogy a kutatási lehetőségeik kezdenek beszűkülni. Később a Bramac Kft. hívta, ahol szintén 19 évet töltött, s ahonnan 2009-ben gyárvezetőként ment nyugdíjba. Mivel időközben elvégezte a segédedzői tanfolyamot, volt a BVTC játékos-edzője és szakvezetője, s irányította a helyi Volán NB I-es női csapatát is. Aztán a kilencvenes évek elején szakosztályvezetőként kapcsolódott be a férfi kosárlabdázók munkájába, Petőfi Lajos edző akkori gárdája az első és a másodosztályban is bizonyított. Ezen együttesben a fia, Tamás is szerepelt. 
A Veszprémi Kosárlabda Klub tavaly ünnepséget tartott, hogy méltóképpen ünnepelhessék meg a helyi ko­sárlabdázás hetvenéves fenn­állását. A megjelentek minden idők legjobb veszprémi csapatáról is szavaztak, és kell-e mondani, hogy a legtöbb voksot Fülöp István kapta. Az eseményen aztán arra is fény derült, hogy ezentúl a legprímább veszprémi játékos a róla elnevezett díjat veheti át. Főhősünk már nem a sportnak él, igaz, a jobb mérkőzéseket még megtekinti, de a mindennapjaiban az unokák játsszák a főszerepet. A régi társakkal évente összejárnak, s felidézik emlékeiket. Egytől egyig tehetségesek voltak, ám a fellépéseiken Fülöp István ment elöl, aki mágnesként húzta magával a többieket, szinte lehetetlen volt megállítani. Nem csoda, hogy a sportbarátok a lábai előtt hevertek. Varázsa ennyi idő távlatából sem kopott meg, a következő generációknak ma is példakép.