Az élet módja és történetei

Január 31.

Miután Tapolcán bezárt a mozi (remélhetőleg csupán átmenetileg, és a fűtési szezon végén újra kinyit), vigyázó szemünket Balatonfüredre vetettük. Ez ugyan nekünk nem az a műfaj, hogy tíz perc, és már ott is vagyunk, sötétben, az egészségügyi sétájukat végző népes vadállomány társaságában pláne nem, de most ez van. A sziget szellemei című film ugyanis az előzmények ismeretében felkeltette érdeklődésünket, és mint az hamarosan kiderült, felettébb jó döntést hoztunk, megérte a kirándulás, az apránként, de makacsul felfelé kúszó jegyár, valamint a hajadonfőtt maradt gázolaj. Az elhatározás előzménye pedig egy néhány évvel ezelőtti frenetikus moziélmény, a Három óriásplakát Ebbing határában. Amelyet az a Martin McDonagh rendezett, aki A sziget szellemeit, amelyet sokan máris az év filmjének neveznek. Mondjuk, ez januárban akár kicsit elhamarkodottnak is tűnhet, de tény, hogy McDonagh legutóbbi munkája egyszerűen káprázatos, tulajdonképpen hibátlan. 

Hogy miről szól a film, az egy idő után, ahogy haladunk befelé a kétórányi varázslatba, szinte érdektelenné válik. De mondjuk, hogy a barátságról, a kiteljesedés vágyáról, az izolációról, az emberi lélek és kapcsolatok feneketlen mélységéről vagy akár élet és halál nagy kérdéseiről. Mindez tökéletes, briliáns színészi játékkal, remekbe szabott dialógusokkal (McDonagh drámaíróként kezdte), pazar látvánnyal felturbózva. 

Utóbbinak, a világtól elzárt ír szigetnek is annyira hangsúlyos a jelenléte, hogy szinte szereplővé válik. A mű majdnem vígjátéknak indul, majd olyan fekete, szürreális, abszurd komédiává fajul, hogy attól koldulunk, és amennyiben van titok arra nézvést, hogy ez az egész mitől remekműgyanús, az talán itt keresendő. 

Ha ezt a sztorit valaki kőkemény drámaként próbálná lenyomni a torkunkon (miközben persze az is), alighanem felvetődne az idő előtti távozás gondolata, mert A sziget szellemei néha majdnem elviselhetetlen. Aztán meg mégis lebilincselő. Sőt, szerethető. 

Magam például többek között azt szerettem benne, hogy semmi sincs túlmagyarázva, agyon­analizálva, és még az sem számít igazán, hogy a helyzet, amelybe belecsöppentünk, miért alakult így. Csak. Ha nem érted, magadra hagylak, ha van kedved, gyere velem. Pompás attitűd, akár David Lynché. 

Február 1.

Magyarországon 1896-tól alkalmilag, 1898-tól már rendszeresen tartottak filmvetítéseket mulatókban, kávéházakban. 

Az első magyar film, A táncz 1901-ben ismeretterjesztési céllal készült, az Uránia Magyar Tudományos Színház tánctörténeti előadásának szemléltetésére. Az operatőr Zsitkovszky Béla fényképész volt, aki saját készítésű kamerájával vette fel a filmet a szabad ég alatt, részben a jégpályán, részben az Uránia tetőteraszán. Egy évtizeden keresztül vagy százötvenszer vetítették, külföldről is megrendelték, majd nyoma veszett, és azóta sem került elő egyetlen kópiája sem. Azért ez a történet és maga a hőskor is megérne egy filmet. 

A sztori persze nem magamtól jutott eszembe, hanem Lőrincz László Életmódtörténet – Anyagi kultúra 1500-tól napjainkig (Akadémiai Kiadó) című könyvének lapozgatása közben. 

Mint ahogy az is, hogy a mozi mennyire demokratikus intézmény. 1914-ben már vagy ötven helyen vetítettek Budapesten, de az új szórakozási forma hamarosan elterjedt a vidéki városokban, majd a falvakban is. Így aztán, mivel a filmek ugye ugyanazok voltak, ugyanazon nevethetett vagy éppen könnyezhetett a pesti flaszter népe, a gazda, ha bekocsizott Kolozsvárra, és Chaplin bekacsázott Kővágóörsre is. 

Az Életmódtörténet című kiváló kötet, amely szándékai szerint iskolai segédkönyv és a szélesebb olvasóközönséghez szóló ismeretterjesztés is egyben, természetesen nemcsak a filmmel foglalkozik, hanem áttekinti több mint fél évezred anyagi kultúráját, és teszi mindezt tömören, világosan és az összefüggésekre koncentrálva, többek között képek és térképek, regényrészletek és ábrák segítségével, nem visszariadva néhány jogszabály ismertetésétől sem. Kiderül belőle, hogy mit hozott magával a postakocsi vagy a vasút, hogy miként változott a tisztaság fogalma, és hogyan ment össze a világ maga. 

Ez utóbbiról például a karóra megjelenésével kapcsolatban értekezik, amely akkoriban jelent meg, amikor a hírközlési eszközöknek köszönhetően a világ kezdett összezsugorodni. Erről persze nekem azért azonnal ismét a mozi jutott eszembe, ez a Kosztolányi szavaival élve „modern villamos templom, ahol a sűrített és feltranszformált életet látjuk”, jelesül Hrabal úr és Menzel úr klasszikusa, a Sörgyári capriccio (az eredeti cseh cím magyar fordítása Rövidítések), pontosabban a rádió megjelenésének hatása a női hajviseletre.