Értük gyújtunk fényeket a leghosszabb éjszakák idején

Attól, hogy halottainkra „hivatalosan” nem karácsonykor emlékezünk, még nagyon szép dolog, ha az ünnepek előtt-alatt nem feledkezünk meg róluk. Hogyan is felejthetnénk el szeretteinket, kiknek lelke köztünk él? Ha szeretetünket ténylegesen, jelképesen is kimutatjuk a Megváltó születésének ünnepe táján – az pedig szép szokás.

Benkő Péter

Fotó: Benkő Péter/Napló

A veszprémi dózsavárosi temetőben sok síron világítanak a mécsesek, hol több, hol kevesebb. Minden mécses meggyújtásával picit visszahozzuk múltunkat, azt az időszakot, amikor még velünk, köztünk éltek. Ők, a szüleink, testvéreink, nagyszüleink, rokonaink. Bizony, karácsony ünnepéhez közeledve rájuk is gondolnunk kell. Na persze mindazokra is, akik körülvesznek bennünket.

A temetőben láttunk feldíszített karácsonyfákat is, mert vannak köztünk olyan emberek, akik úgy érzik, ezzel még inkább kifejezik szeretetüket, szeretteik elvesztésének hiányát. Jól teszik, de személy szerint azt vallom, nem a sír feldíszítése számít, csupán az, hogy bennünk élnek, lelkük köztünk van, érezzük – és ezért meglátogatjuk földi emlékhelyeiket, ahová egykor utolsó útjukra kísértük őket. S ennek jelét adjuk – akár egyetlen kicsi mécsessel.