Edző, aki kottából játszik

A VEDAC alkalmazásában álló Koós Hutás László tizenévesen habarodott bele az atlétikába, s már fiatalon eldöntötte, hogy edző lesz. Első és alighanem utolsó munkahelyén eddig ezernél is több sportolni vágyót fogott meg a személyiségével, igaz, már nem akar mindenkiből klasszist faragni.

Jó is vele nosztalgiázni, pontosabban hallgatni a nyolcvanas, kilencvenes évekbeli sztorikat, amiknek nem akárkik a főszereplői. Előbb az amerikaiak egykori négyszázas világcsúcstartójáról, Harry „Butch” Reynoldsról anekdotázik, aztán az etiópok olimpiai és világbajnokáról, Haile Gebrselassie-ről jön egy história, aztán az olasz Primo Nebiolóról, a nemzetközi szövetség hajdani elnökéről. Hovatovább mindenről és mindenkiről van valamilyen történet a tarsolyában, persze, könnyű neki, mikor beutazta a fél világot, a glóbusz hetven országában járt már, tökéletesen beszéli az angolt, de németül, franciául, olaszul és oroszul sem eladható, és a szerb, horvát, illetve perzsa nyelvterületen is megérteti magát. – Eddig úgy négymillió kilométert utaztam, abból hármat autóval – mondja derűsen a szolnoki születésű, a hatodik ikszet elhagyó szakember, de vajon gondolt erre, mikor Balassagyarmaton gyermekeskedett – fogalmazódik meg bennem a kérdés, miközben hallgatom. 

Úszott és vízilabdázott, majd következett a futball, annak köszönhetően, hogy a FIFA-játékvezetőként is ismert Urbán Árpád volt a testnevelője. A zöld gyepen jobbszélsőként és -fedezetként is gyors volt, a labdával is jól bánt, több osztálytársával ellentétben mégsem vitte sokra focistaként. Aztán 13 évesen az egyik barátjával kitévedt a helyi atléták gyakorlására, ahol megismerkedett a Veszprémi Egyetemi és Diák Atlétikai Club későbbi alapítójával, Kun Lászlóval, aki megfertőzte a sportág szeretetével. A pedagógus nyomban be is állította az egyik csapatába. Eleinte csak iskolai szinten futott, míg később országos viadalokon adott számot a – főként akadályfutó – tudásáról. Idővel a TF-en folytatta a tanulmányait, miután már akkor is érdekelte, hogy mitől lehet jobban futni, mi kell a jó felkészüléshez. Miközben arról mesél, hogy már tinédzserként ilyen jellegű könyveket olvasott, közbevágok, és megjegyzem: ha szülei hivatására gondolok, hogyhogy nem az egészségügy irányába ment? – Az édesanyám gyógyszerész, az édesapám pedig híres állatorvos volt, mint konzervatív szülők csak annyit kértek tőlem, hogy legyen egy rendes szakmám. Csak zárójelben: zongoristaként jelentkeztem a Bartók Konzervatóriumba, több szűrőn átmentem, de éreztem, ők többre tartanak. Jóllehet négyévesen már zongoráztam, három év múlva az evangélikus lelkész nagyapám mellett orgonáltam, és kilencévesen önálló koncertjeim voltak. Mivel a sport addigra része volt az életemnek, a Testnevelési Főiskolára mentem, s ezzel egy időben a Budapesti EAC sportolója lettem. Juniorválogatottságig vittem, de egy sérülés miatt hosszú kihagyásra kényszerültem, ami pontot tett a B kategóriás karrierem végére. Ám őszinte leszek, ha nincs az, akkor sem jutok a nemzetközi szint közelébe. Így még jobban adta magát a trénerkedés – vallja be.

A frissen diplomázott fiatalembert a már említett Kun László hívta 1982-ben Veszprémbe, Koós Hutás László pedig a várat és a príma futóterepnek tűnő hajmáskéri ősgyepet látva úgy érezte, jó helyre került. Értésemre adja: az egy másik világ volt, kezdetleges körülményekkel. A BVTC-ben Telek András és a – főhősünknél idősebb – későbbi olimpikon, Paróczai András volt az első két tanítványa. Az újabb növendékei idővel egyre jobban szerepeltek a mezei futó ob-kon, ahol előbb pontokat szereztek, majd 35 éve megnyerték az összetett győztesnek járó serleget, amit aztán vagy két tucat hasonló diadal követett. Párját ritkító dicsőségsorozat köszöntött rá, olyan kiválóságok felkészülését koordinálta, mint Berkovics Imre, Szemán János, Esső András, Stiglic Edit, Brassay Réka, Nagy Mónika, Cziráky Kitty és Tóthné Stupián Anikó. Egytől egyig ők is sokat letettek a veszprémi és a magyar atlétika asztalára, de a huszonkétszeres bajnok Dóczi Éva és a 2004-es athéni olimpián járt, tizennyolc nemzetközi maratoni győztese, Kovács Ida talán még többet. És akkor még nem szóltunk Tóth Líviáról, aki 3000 akadályon három világ- és négy Európa-bajnokságon vett részt, háromszor volt Európa Kupa-győztes, nyert Universiadét, második lett utánpótlás Eb-n, illetve a felnőtteknél huszonkétszeres magyar bajnok és hétszeres csúcstartó. Hazánkban 2005-ben a legjobb atlétanőnek választották. – Na, mikor abban az évben negyedik lett a világranglistán és a monte-carlói Grand Prix-döntőn ugyancsak negyedik helyen végzett, az volt a csúcs, az akkor elért országos rekordja 2019-ig volt érvényben. Ám büszke vagyok az iráni Hamid Sadjadi Hezavehra is, aki Ázsia-bajnokként az irányításommal negyedik lett a világkupán. A történet előzménye, hogy a rendszerváltozás környékén megpályáztam egy ottani állást, és egy évig dolgoztam az iráni olimpiai válogatottal. A szerződésem lejárta után ugyan marasztaltak, ám haza akartam jönni, lévén, hogy a hely nem volt éppen veszélytelen – árulja el.

Hazatérve a szentgáli iskola pedagógusa lett, ahol immáron három és fél évtizede testnevelő. Reményei szerint sokáig az is marad, jóllehet hamarosan nyugdíjba megy. – Ennek egyszerű az oka, szeretek tanítani, a diákokkal lenni, átadni nekik azt, ami a továbbfejlődésükhöz kell. Ezért is örülök annak, hogy a tanítványaim zöme a sportpályafutása alatt és után sem fordított hátat a tanulásnak, az élet más területén, immár civilként is sikereket értek el. Szerencsére a sport komoly küzdeni tudással vértezte fel őket. A történész Pálffy Géza például ma már az MTA tagja, míg Kindl Gábor a honi triatlonszövetség elnöke – húzza alá Szentgál korábbi kitüntetettje, majd afelől érdeklődöm, hogy az idő múlásával miként változott meg? – Sokáig autokratikus edző voltam, egy vehemensebb értékrenddel, most is keménykezű vagyok, igaz, már nem akarok mindenkiből klasszist faragni. Ezernél is több azon tanítványaimnak a száma, akit legalább egy évig treníroztam. Próbáltam mindig jó hangulatot kialakítani a közös munka során, ma azt mondanám, hogy végignevettük ezt a negyven-egynehány évet. Ma is jelen vagyok a VEDAC-nál, a közép- és hosszútávfutóknál, és a különböző korosztályos válogatottjaim mellett vannak triatlonosaim és tájfutóim is, de még szenior csoportom is. Most a legfiatalabb tanítványom 13, míg a legidősebb hatvanéves.

Közben szóba kerül, hogy negyedszázadon át menedzserként is dolgozott, hazai és határon túli atlétákat segített abban, hogy nívós eseményeken adhassanak számot a felkészültségükről és azért pénzt is kapjanak. Ebbéli munkakörében foglalkozott vb- és Eb-érmesekkel, de neki nem degradált gyermekekkel is törődni, tudta, hogy mikor segít egy hírességet és mikor istápol egy kezdőt, hiszen mindegyik esetben más eszközsor vezet a célig. A versenyzői eddig 108 felnőtt ob-arannyal halmozták el, vagy félezer korosztályos ob-címet szereztek, a hazai csúcsokat pedig ennél is nehezebb lenne összeszámolni. Összesen hat felnőtt vb-n járt, nem is csodálkozom azon, hogy gyakran napi 16 órát áldozott a sportra – így alig maradt ideje a családjára. Noha szeretteire is büszke lehet: a felesége a sokszoros bajnok atléta, Horváth Marianna, a házasságukból pedig két kitűnőre érettségizett közgazdász gyermek született: Ágnes és Réka. 

Végül arról kérdezem: honnan a zeneszeretete, és mikor muzsikált legutóbb? – Úgy húsz perce – kacag fel, gitároztam, tudniillik autodidakta módon ezen a hangszeren is elsajátítottam néhány dolgot, főként a magam szórakoztatására. Könnyebb ugyanis cipelni, mint a zongorát. Négy gitárom van, abból egy az iskolában, vagyis, ha úgy van, bárhol pengethetek. Nyilván időnként a zongoratudásomat is „leporolom”, a hangszerrel való kapcsolatom máig megmaradt – jegyzi meg. A családjukban sokan voltak kvalifikáltak, a szüleiről és a nagyapjáról már esett szó, a zeneszeretetet tehát otthonról hozta. Koós-Hutás Áron napjaink egyik legismertebb jazztrombitása, de nagybátyja, a már elhunyt atomfizikus, Kovács Zoltán sem szorul bemutatásra, aki a magyar bridzssport megalapítója is. A zene rendre feltölti, ha kedve szottyan, mindezek mellett előszeretettel száj- és tangóharmonikázik. Komoly zenegyűjteménye is van, leginkább a klasszikus zenét és a jazzt kedveli, ám a pop sem áll távol tőle. Miként a szépirodalom sem, szívesen olvas Esterházy Pétert, Márai Sándort és Mikszáth Kálmánt. Innen ered az elképesztő műveltsége, de sokoldalúságát a gasztronómia iránti vonzalom is táplálja. – A versenyeken mindig jó szállodákban szálltunk meg, ahol valóságos ételremekek is elénk kerültek. Megkedveltem a különlegességeket, és szerencsém van, hogy odahaza a szeretteim kitűnően helytállnak a konyhában.

A családjával Szentkirályszabadján élő tréner munkásságát eddig több kitüntetéssel ismerték el, tavaly pedig átvehette a MET és a Mesteredzői Kollégium Edzői Életműdíját. – Már kevesebb van hátra az edzői pályámból, mint ami eddig eltelt, egy ideig mégis maradnék még a sportág közelében. Ennek is meg van az oka: sosem dolgoztam, mindig csak azt csináltam, amit szeretek.