Történetek íze és zamata

Március 5.

Messziről indulok, de ígérem, hamar megérkezem. Ott kezdem, hogy Veszprém vármegyében egyetlen helyen lehet kulturális, művészeti folyóiratokhoz jutni. A megyeszékhelyen, a sétálóutcában található pompás újságos kioszkban. És ez döbbenetes. Már hallom is, hogy miért nem fizetek elő ezekre a lapokra. Nos, csak. Na jó, elmondom. Ugyanazért, amiért nem online fogadok néha kis tételben focimeccsekre. Annak ellenére, hogy a mindentudó spílerek, a zuhanyhíradók tudósítói már régen kivesztek a “totózókból”. Ugyanazért, amiért kocsmába járnék, ha lenne a faluban, ahol élek, és ha nem találta volna ki valami kényszeres túlbuzgó, hogy egy kocsmában ne lehessen dohányozni, inkább álldogáljon mindenki az ajtó előtt. Elárulom, nem elsősorban inni mennék, azt megtehetem otthon is, ha úri kedvem úgy tartja, ráadásul a saját ízlésem szerint. És bár talán nem könnyen látszik a párhuzam, ugyanazért, amiért nem olvasok irodalmat monitoron, és moziba megyek streamelés helyett. Az újságárusnál én lapozgatnék, válogatnék hosszan, beszédbe elegyednék a naprakész, tájékozott eladóval, esetleg a többi vásárlóval, majd a zsákmánnyal kiülnék egy teraszra. Mindezt persze megtehetem, amennyiben száz kilométert utazom az élményért. Lehetséges ugyanakkor, hogy ez csupán egy magánjellegű problémahalmaz, de sajnos nem tévedek nagyot, ha úgy vélem, a közösség, a jelen és a közeljövő szempontjából is tragikus következményekkel jár. Bizonyára rettenetes bonyodalmakat okozna a kultúra felbukkanása a női magazinok, a rejtvényújságok és a laposföld-hívők számára megjelentetett kiadványok mellett, legalább az élelmiszerboltokban, de azért megérne egy próbát. Kész szerencse, hogy Tapolcán legalább a havi betevő Magyar Konyhát megtalálom, mert számomra az is kultúra és nem is akármilyen. És ezzel, miután kieresztettem a gőz egy részét, mint édesanyám annak idején a kuktából, ígéretem szerint el is érkeztem a főfogáshoz, amit (akit) esetünkben Vinkó Józsefnek hívnak. Vinkót már a nyolcvanas években nagyon bírtam a Stúdió műsorvezetőjeként, aztán ez még fokozódott is, midőn a lehetetlennel dacolva Boris Viant fordított sorozatban, majd amikor átvette a Magyar Konyha főszerkesztői posztját, függő lettem. A vezércikkei ugyanis látszólag csupán az aktuális tartalom beharangozói, csakhogy közben dől belőlük a műveltség, a könnyedség, a humor, azaz a szellem. Egy nagy baj van csak velük, hogy a teljes oldal dacára rövidek. Na de ennek most vége. Mégpedig annak köszönhetően, hogy szinte egyszerre jelent meg a Szellem a fazékból két kötete, mivel az első, a Gasztrotörténetek már a harmadik kiadásnál jár és becsatlakozott a második, az Írói fogások. Az egyik az ételek lelkéről mesél, a másik az írók lelkéről. Összeérnek ezek, akár az ízek, vagy mint az irodalom és a gasztronómia oly gyakran. Éppen ideje volt ezeket az írásokat kötetekbe rendezni. Ebben a töménységben, rendes sűrítésben mutatkozik meg igazán Vinkó lendületes mesélőkedve, briliánsnak is bátran nevezhető stílusa, és mondjuk ki szintén bátran, szenvedélyes életszeretete. Mert a főzés a szeretet felmutatása, az evés pedig csak végletesen szomorú helyzetekben táplálkozás csupán, jó esetben örökös ünnep, mindennapos fieszta. A zsíros deszkától (amelyet a szerző egyik szenzációs eszmefuttatásában Desca Hungaricának nevez és a receptúrában a zsírral kapcsolatban többek között kifejti, hogy “az előrecsomagolt, vazelinízű, adalékanyagokkal feljavított hideg gépzsír hazaárulás”, és ezen a ponton már a bipolaritásának leszálló ágában lévő olvasó is a könnyeit törölgeti széles jókedvében) az osztrigáig. Ez utóbbiról itt jegyezném meg, hogy kizárólag a kontinens belsejében számít akkora dobásnak, hogy még valami mártással is képesek elrontani sok pénzért, a mediterráneumban, ahol a tenger közvetlenül hat az agyra, egy bódé előtt klottgatyában álldogálva némi citrommal megtolva lehet kiszippantani a lakásából. De nem csak osztrigával él az ember, létezik barátfüle, sőt ha véletlenül Karinthynál kimaradt volna,  Vinkótól megtudhatjuk, barátnőfüle is. Enni kell, amíg lehet, amikor nem lehet, akkor élni sem lehet – írja Vinkó a Petri Györgyről szóló fejezetben, és nyugodt szívvel igazat adhatunk neki ebben is. Mint ahogy Ranjeet Singh Dhillon indiai étterem-tulajdonosnak is, aki szerint etetni jó karma. Hölgyeim, etessék csak a bestiát, uraim, emeljék meg a fedőt!