Két keréken zúztak a Balatontól az Adriáig

Miért? Mert ott van?

Valahogy úgy vannak ők ezzel, mint George Mallory, aki a kérdésre, hogy miért akarja megmászni a Mount Everestet, lakonikusan csak ennyit felelt: Mert ott van. Talán " target="_blank" rel="nofollow noopener">Freddie Mercury válasza is kielégítené őket, aztán mégis inkább abban maradunk, hogy kihívásnak érezték, és egyébként is keresik a lehetőségeket, ahol próbára tehetik a teljesítőképességüket.

Körbe-körbe a Velencei-tónál

Közel tíz éve bringáznak mindketten, hol versenyszerűen, a Veszprémi Kerékpáros Egyesület színeiben, hol pedig hobbiszinten, azonban az utóbbi két-három évben munkahelyi és egyéb elfoglaltságok miatt hanyagolták a tekerést. Tavaly szeptemberben határozták el, hogy ismét nyeregbe pattannak. A laikus azt gondolná, télen a kerékpárosoknál is megáll az élet, ám épp ellenkezőleg, ez a felkészülés időszaka. A fiúk teremben, spinninggel alapoztak és tettek szert olyan állóképességre, hogy szívbaj nélkül tudjanak 3-4 órát egyhuzamban tekerni, és még másnap is „benne legyen a lábukban a bugi”.

Június elején egy teljesítménytúrán vettek részt, tízszer kerülték meg egymás után a Velencei-tavat (reggeltől estig 270-280 kilométert tettek meg), ekkor jutott eszükbe az ötlet, hogy le kéne tekerni az Adriáig. Abszolút „last minute” út volt, megtervezték az útvonalat, lefoglalták a szállásokat és elkezdtek készülődni. A terv az volt, hogy első nap Letenyéig mennek, ez nagyjából 150 kilométer, majd másnap Karlovacig nyomják, ami körülbelül 180 kilométert jelent, harmadnap pedig beérnek Senjbe (Zenggbe) egy rövidebb, 110 kilométeres etap után.

Keszthelyen egy meleg leves

Nyolc-tíz kilós csomagot vittek fejenként, benne a legszükségesebb holmikkal (belső gumi, erre külön felhívják a figyelmet) két napra, Karlovacnál ugyanis utolérték őket barátnőik autóval, és a csomagokat ők szállították tovább Senjbe. Erre azért volt szükség, mert az utolsó szakaszon meglehetősen kemény, hegyes vidék várt a srácokra, aminek leküzdését igencsak megnehezítette volna a pluszteher.

Tíz órakor indultak Veszprémből, és rögtön az elején érte őket a legkellemetlenebb élmény, ugyanis Badacsony és Keszthely között bőrig áztak.

Keszthelyen egy meleg leves segített a regenerálódásban. Az útra egyébként szendvicseket, illetve „önvédelemből” energiazselét és izotóniás italt is vittek magukkal, de főtt ételnek mindennap szerepelnie kellett az étrendben. Másfél óránként, 30-40 kilométerenként tartottak pihenőt.

Letenyére, az első szálláshelyükre beérve 25 kilométeres átlagsebességet mértek az indulás napján.

Minden jó, ha lejtős a vége

Másnap 8 óra helyett csak 9-kor tudtak elindulni egy defekt miatt, ennek a szakasznak a zágrábi „vesszőfutás” volt a mélypontja, hiszen közel 120 kilométernyi fárasztó tekerés után villamosoktól szorongatva (a horvát fővárosban ugyanis nem az út középső részén, hanem a jobb oldalon, a buszsávban közlekednek a villamosok), a forgalom ritmusához alkalmazkodva, piros lámpától piros lámpáig sprintelve kellett keresztülvágniuk a belvároson.

Este nyolckor érkeztek Karlovacba, és másnap már a lányok jóvoltából csomagok nélkül vághattak neki a hegyeknek: csak a nyers erő és a kerékpárok. Két kellemetlenebb, 8-10 százalékos, 3-4 kilométer hosszú emelkedőt kellett leküzdeniük, mégis azt mondják, ez a szakasz volt számukra a legpozitívabb: viszonylag rövid volt, nem kellett csomagot cipelniük, nagyon gyér volt a forgalom, és a hegyek után az utolsó 15 kilométert lejtős szerpentinen tették meg, így gurultak be Senjbe.

Széllel szemben nem érdemes – biciklizni

Aki valaha is tett meg hosszabb távot kerékpáron, az tudja, mennyire visszaveti a tempót a szembeszél – a fiúknak e téren szerencséjük volt, hiszen mindhárom nap kelet-északkelet felől, azaz a hátukba kapták a szelet. Ezzel együtt is 25 kilométer per órára jött ki az átlagsebességük, ami a profikéhoz (lásd Giro d'Italia: 38-40, Tour de France: 40 km/óra) képest soványnak tűnhet, ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy Balázs és András esetében sem az út, sem a kerékpárok minősége, sem az egyéb feltételek nem közelítették meg a hivatásos országúti versenyzők számára rendelkezésre álló lehetőségeket.

Megemlítik azt is, hogy tapasztalataik alapján Horvátországban magasabb szinten van a közlekedési kultúra, mint idehaza, a horvát autósok jobban vigyáznak a biciklisekre, mint magyar társaik: nagyobb oldaltávolságot tartanak, és ha látják, hogy ezzel veszélybe sodornák a kerékpárost, inkább nem kezdenek bele az előzésébe. A két ország főútjainak minőségbeli összehasonlításába pedig ne is menjünk bele.

Lesz ez még több is

Közelebbi és távolabbi terveik között szerepel a Fertő tó (többszöri) megkerülése, egy majdhogynem öreguras " target="_blank" rel="nofollow noopener">túra a bajor testvérvárostól, Passautól Veszprémig a Duna menti kerékpárút érintésével, illetve egy sokkal keményebb kihívás: Rijekától Dubrovnikig egy 650 kilométeres etap végig az Adriai-tenger partján. Lelkesedésből és akaraterőből nincs hiány, az egész mindössze – ahogy ők mondják – szabadság és pénz kérdése.